Iszonyúúúúúúan fáj a fejem. Zoli rettenetes zajt csap, odakint meg a csosssszadt jak rágja túl hangosan a cirokseprűt a csatornában. Szóval, semmi nem százas… Átkapcsolok robotpilótára és összepakolok, majd levánszorgok a Base Camp nevű kajáldába, ahol valami nagyon könnyen felejthető reggelit kapunk. A szomszéd boltban veszek egy hatalmas palack vizet, a tulaj meg grátiszba ad egy kínai fejfájás csillapítót. Remélem. Persze egy szavamat nem érti, de azt hiszem, látott már hasonló esetet.

Csatlakozik hozzánk 2 amerikai srác. Ők is hangosak. A terepjáró nagyon ráz a borzalmasan girbegurba úton. Pár órával és kb. 1000 szintvesztéssel később kezdek magamhoz térni. Beszerzünk egy-egy új nepáli vízumot, Zolit pedig ezúttal lekapcsolják, amikor megint az én fényképemmel próbálkozik. (Belépéskor még működött…)

Az út „remek” állapotban van, ami azt jelenti, hogy némi fatalizmussal felvértezve minden szakaszon át lehet szuszakolni a földcsuszamlások félig eltakarított kupacai között a terepjárónkat. Délutánra Kathmanduba, estére már megmosakodva a Full Moon hippi kocsmába érünk. Az expedíció ezennel hivatalosan elérte Kathmandut. Igazi, jó kaland volt!