Reggel felkerülnek nehéz zsákjaink a szerencsétlen terep-gebe hátára, majd megindulunk lefelé. Megint elámulok rajta, milyen találó neve van a hegyünknek: a Zöld Mezők Fölé Magasodó Orom… És tényleg, milyen végtelenül hullámzik ez a vidék, a kopár, rideg földbe kapaszkodó barnás-zöldes fűcsomók végtelen tengere… Sokadszorra hasít belém a vágy, hogy kényelmesen sorjázó napokon, heteken, hónapokon keresztül lovagoljak, átvágva ezen a varázslatos tájon – kívül-belül elveszve benne.

Három-négy órával később egy vidáman csobogó átmeneti folyó partján heverészek, az összekötő tiszt katonai sátra előtt. A tiszt nincs itt, de a haverja nagyon kedves. Egyetlen szavunkat se érti, de kapunk főtt krumplit, lencsét és sört, valamint a tiszt számát egy papír fecnin. A tiszt pont Zhangmuban van, de 3,5 óra múlva itt lesz a terepjáróval – ígéri. Egy ideig hallgatjuk a patak csobogását és nézegetjük ezt a tündér-vidéket, majd kaján mosollyal megkérjük a srácot, hogy rántsa be az áramfejlesztőt és leplezetlen cinizmussal – mint vásott kölykök – nekiesünk a Lost 6. évadának a laptop képernyőjére tapadva.

Mire kezdjük kapizsgálni, mire is megy ki a játék a Szigeten, megjön a terepjáró és irány Zhangmu, a kínai-nepáli határ. Késő éjjel érkezünk meg, először kétlem is, hogy végre tudjuk hajtani elszánt, ördögi tervünket. De aztán egymásra nézünk Zolival és tudjuk, nem hátrálhatunk meg, ha már egyszer szembenéztünk együtt, ezer veszéllyel: irány a zhangmui éjszaka.

Zhangmu semmihez sem hasonlítható, de mivel korábban már hasonlítottam Mószájszlíhez, a Csillagok háborújából ismert vadregényes űrkikötőhöz, így most is ezt teszem: a kétes kocsmák, kupik és lebujok a helyükön vannak, és nem tudnék elképzelni olyan farsangi jelmezt, amiben feltűnést lehetne kelteni itt. A zongorázó elefánt a filmből negyed órán belül kapna állást a kedvenc kareoke bárunkban, a Kathmanduból feljött vezértáncossal együtt, aki az est fénypontjaként törpe öccsével együtt egzisztencialista tánc-drámát ad elő, melynek tetőpontján félmeztelenül hempereg a linóleum padlón és viaszt csurgat a mellkasára.

Megiszunk két palack bort (Nagy fal márkájú, az olimpia tiszteletére palackozták és kicsit ecetes mellékíze van), amivel hatalmas sikert aratunk. Itt mindenki tömény-sör-Fanta keveréket iszik. Végül csatlakozik hozzánk egy rakás helyi, a vezértáncos és öccse, néhány KGB gyanús fiatal és a helyi lányok. Tasival (ő is lány, erről a névről se gondoltam, hogy uniszex) koordinálatlanul táncolok és hasonló szellemben beszélgetünk is. Nagyon kedves lány, bár a végén, amikor megkérdezem, mi szél hozta ide, kiderül, hogy gimnáziumi szünidő van. Végül sértetlenül kerülünk ki hajnalban a pokolbéli forgatagból. Kiderül, hogy csak minden második földszinti bolt kupi (ezek kirakatában kedvesen trécselnek a lányok), viszont minden első épület éjjel-nappali kifőzde, ahol ilyenkor nyársra húzott, sült herkentyűket lehet kapni. A cipőtalp-szerű sajtot felismerem, így ebből megeszünk 3-4 db-ot, mire visszakeverünk a szállodába. Mélyen alszunk, de csak keservesen rövidet.