Reggel eszembe se jut, hogy ma van a születésnapom. Éjszaka sajnos bőségesen havazott, és az idő most sem valami fényes, így egyértelmű, mi a terv: irány az Alaptábor.
A 2-es felszerelését deponáljuk, némi nehézség árán mindketten beöltözünk a szűk sátorban, majd bekötözködünk ( ködös, randa idő van, és a havazás miatt a jéghasadékok „elbújtak”), majd elkezdünk lefelé cammogni.
Zoli – hála a két napja használt gyógyszernek – már nem köhög olyan csúnyán. Jó ritmusban haladunk a lejtő aljáig, majd – ködben, mély hóban, nyomok híján – elvétem a bal kanyart, és túl hamar térek le a jéglabirintus felé. A girbegurba terepen botladozva minduntalan beszakadok valamibe, amit nem láttam előre, vagy lecsúszok egy tartás nélküli, frisshavas párkányról. Kínszenvedés.
Közben balra pillantgatunk, hátha nyomok nélkül is megismerjük majd a sok ezer jégtű közül azt, ami mögött a Gleccser-tábor rejtőzik. Sugallat lehetett, de 50 méter eltéréssel eltaláljuk a mienket.
A Gleccser-táborban átpakoljuk a depót (marad a kötél, beülő és sok egyéb kacat), majd megkezdjük a jéglabirintus keresztezését. Nyom persze még mindig nuku: legalább tucatszor beszakadok a jégen megbúvó tavacskákba, és lebucskázom a hó alatt alattomosan elrejtőző jeges lejtőkön., miközben megpróbálom rekonstruálni a szórványosan előforduló bambusz jelzőkarók közötti utat.
A túloldalon Zolival nagyon őszintén kezet szorítunk. Fáradtak vagyunk.
Zoli a Depó Táborban pihen fél órát. Nekem már főtt krumplik táncolnak a szemem előtt, így megindulok az ösvényen lefelé. 2-3 óra múlva mindketten befutunk az Alaptáborba. Itt vannak az orosz barátaink is. A vacsoránál – Zoli titkos mesterkedésének köszönhetően – egy meglepetés-tortát kapok, a szakácsok nepáli készítésű „orosz vodkát” varázsolnak az asztalra, és hosszasan nevetgélünk és beszélgetünk. Csodálatosabb születésnapot nem is kívánhatnék.