Tiszta időre ébredünk. Levest főzünk (amit egy kis sajttal bolondítunk meg), majd összepakolunk.
Azt tervezzük, hogy átkelünk a jéglabirintuson, felvánszorgunk az unalmas gleccserlejtőn, és felállítjuk az 1-es Tábort, majd ott alszunk.
Fél óra alatt érjük el a beszállást, ahol hágóvasat csatolunk, és hajrá!
Zoli sajnos csúnyán köhög...
A labirintusban haladva nehéz megítélni, merre is járunk a megcélozott morénához képest: jégtűkre kapaszkodunk fel, meredek jégtáblákon ereszkedünk le, szűk jégvölgyekben kanyargunk. Néha sebes folyású gleccserpatakokat ugrálunk át. A feladat izgalmas, csak zsákjaink ne lennének ilyen dögnehezek.
Délre érjük el a középmorénát, ahol néhány csapat szintén kiépített egy átmeneti tábort. (Nevezzük Gleccser-tábornak.) Zolival gyorsan tisztázzuk, hogy jelen sebességünk és állapotunk mellett a leghelyesebb, ha itt deponálunk, majd visszavonulunk az Alaptáborba pihenni. Alaposan lenyűgözzük a sátorba göngyölt felszereléseinket, majd – most már könnyű zsákokkal – visszafelé is átkelünk a labirintuson.
Lefelé, a már jól ismert ösvényen külön-külön indulunk el, közben időszakosan rádión tartjuk a kapcsolatot. Zoli felderíti a felettünk magasodó hegygerincen vezető utat, míg én a hagyományos ösvényen ballagok lefelé.

A tábor felett egy órányi járásra visszafogom a lendületem, majd – mintha most látnám először - rácsodálkozom a furcsa, zord szépségű, magányos vidékre. Egy patakocska szeli ketté az ösvényt. Lerakom a zsákom, és számat egy fekete sziklára tapasztva hosszan iszom a friss, hideg vízből, majd egy napos tömbre heverve fél órán keresztül szívom magamba a napfényt, és hallgatom a Hegy neszezését.

Este fáradtan, de elégedetten majszoljuk a szakácsok által elénk tálalt remek vacsorát.