Jól aludtam! Nem kiválóan, természetesen, de jól, elfogadhatóan. (Aki kíváncsi a kissé intimebb részletekre is, onnan tudom, hogy az akklimatizáció folyamata beindult, hogy bőséges vizelet képződik. Lefekvés előtt sikerül több liter folyadékot leerőltetnem a torkomon – közben a jak-hiány miatt még mindig lent pihenő SPAR ivóléről álmodoztam – majd örömmel keltem fel többször is és ürítettem a kacsám kétszer reggelig.)
A felszerelésemen még reggel is módosítottam kicsit. Rengeteg apró döntéssel kell számolni ilyenkor: hánykor indulok? Ha még sötétben, hidegben, akkor kipróbálhatnám a fűthető talpbetétet, amit az este méretre szabtam. Vigyek-e pihét? És így tovább… Végül hét óra után indultam el. Lassú voltam, ami nem lepett meg, de az első fél óra kapkodása után sikerült egyenletes tempót kialakítanom. Ang Mingmával két óránként rádióztunk. (Előző este összehangoltam az óráinkat, amit jól tettünk, mert 13 perc különbség volt köztük.)
Sajnos, mire elértem a jégfal tövét, a reggel óta erősödő szél viharosra váltott. Rövid gondolkodás után folytattam az utam (miközben szidtam magam, hogy addig „grammhuszároskodtam”, míg végül már a „nem fér bele” kategóriába került a pihe kabát is) és egyszerre azt vettem észre, hogy egyedül vagyok a köteleken, sőt, az egész jégfalon. Furcsa, felemelő érzés volt… Lefelé pillantva még láttam egy 4-5 fős csoportot, akik a fal felé tartottak, de egy óra múlva, amikor megint körülnézem, már azt láttam, hogy bölcsen meggondolták magukat.
A fal fele magassága körül kicsit elbizonytalanodtam. Bár a héjnadrág és a héjkabát jól szerepeltek, ennek ellenére az erős szél újra és újra annyira belém mart, hogy beleremegtem. A torkomat és a tüdőmet is féltettem. Mivel gyengén voltam még csak akklimatizálódva, a mozgás nagy erőfeszítést igényelt, amitől önkéntelenül is kinyitottam a számat. Ilyenkor – polár maszkon keresztül – jéghideg levegőt nyeltem. Végül azt a technikát választottam, hogy egy-egy hosszabb időszakra a hátamat mutattam a szélnek és összekucorodtam, majd, amikor összeszedtem magam, megtettem néhány fegyelmezett mozdulatot felfelé. Mielőtt megint szétesett volna a mozgásom és elkezdtem volna szájon át kapkodni a levegőt, megint befordultam.
A kötélpálya egyébként szép, direkt vonalvezetésű volt a két évvel ezelőttihez képest. Csak két ponton ment aggasztóan közel omlásveszélyes terephez, de kétes falak alatti lejtőket egyszer se keresztezett.
13:10 körül értem el a nyerget. Furcsa volt sátrak nélkül. Még nagyon a szezon elején járunk. Talán 15 percet töltöttem a nyeregben. Lefelé az úgynevezett (és csak a Himalájában „szabályos”) „kesztyűfékes ereszkedést” használtam. A kötelet egy duck tape-el megerősített kesztyű köré tekerjük, majd a testünkön különböző szögben megfuttatjuk, és így „leszaladunk” a következő rögzítési pontig. A fagyott, firnes hó remekül tartott. Fél óra alatt elértem a fal tövét, majd egy újabb órán belül az előretolt alaptábort.
Innen rövid pakolászás után tovább indultam lefelé. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy leszaladok egyenesen az alaptáborig, de rám sötétedett és nem akartam fejlámpával vacakolni a gleccseren, így az átmeneti táborban aludtam.
Klein Dávid
