Ma elkopott egy acélbocskorom, miközben az Égigérő Fára kapaszkodom, lemállott rólam egy életem.
Azt már tegnap sejtettem, hogy Tarával megint tisztáznunk kell majd a rangsort. A terep ma sokkal egyenletesebb, igaz, végig meredek hegyoldalban, szakadék felett vezet az ösvény. Az első órában még jól megvoltunk, aztán Tara magára talált, és összeakasztottuk a bajszunk.

Az erőpróbára nem éppen szerencsés helyen került sor: ahogy kiskörre próbáltam venni, lovacskám belehátrált a szakadékba. Az első pillanatban – amikor éreztem, hogy a fara eltűnik a mélységben – úgy döntöttem, nyeregben maradok. Előredőltem, hogy kiugrassak, miközben alattunk elvált a meredély széle. Ekkor már persze mindketten ugyanazt akartuk, a homokos-kavicsos támfal azonban elengedte magát. A folyót hozzávetőleg 80 méterre éreztem magam alatt, amiből az első 20-30 méter közel függőleges letörés. Ahogy éreztem, hogy a ló hátrahanyatlik, és megpördül hosszabbik és rövidebbik tengelye körül, szabadulni igyekeztem a kengyelből és tőle.
A ló átrepült rajtam és felettem, miközben zuhantunk, és többször a falnak ütődtünk, ami nagy darabokban mállott-zúgott körülöttünk. Az első megpattanásunkkor a bal kengyelemtől még nem tudtam megszabadulni, így hiába kapaszkodtam meg, a ló továbbrántott, átrepült felettem. Talán harmadszorra pattantam meg, amikor alkarjaimra támaszkodva, lábaimat szétterpesztve, hasmánt sikerült lefékeznem. (Géza: Köszönöm, hogy annyit hajigáltál dzsúdó edzéseken!) Az ösvény 20 méterre volt felettem. – Élek! – gondoltam, és módszeresen átvizsgáltam magam. Csodával határos (avagy egyenértékű) módon nem tört el – vagy le – semmim. Dioptriás gleccserszemüvegem 5 méterre találtam meg. Rengeteg sebből, horzsolásból véreztem, és fájt a bal térdem. A fal tetején elképedt nepáli népek sopánkodtak. Később megérkezett Konyi is, és érdeklődve vizsgálta, mi a helyzet.
Tara? – Él! Jó 10 méterre alattam, egy hatvanfokos lejtőn álldogált, félrecsúszott nyereggel és igencsak megszeppenve, de sértetlenül!!!
Felnézek az égre, és megköszönöm a csodát.
Porosa-véresen lemászom Tarahoz, és száron kivezetem egy kacskaringós kerülőúton. A nepákliak azt hiszik, kíséretet látnak. Tara viszont végleg megszelídült. Mint a kezes bárány, 30-40 perc alatt beügetünk Perichébe. Hiányozni fog…

A fogadónkban zuhanybódét bérelek, és átvizsgálom magam: csúnyán bevertem a bal térdem, a fejem a halántékomtól 3 centiméterre, sebek a hátamon, alkaromon, kezeimen… De semmi komoly. És a varr, a jobb lábam kisujján nem szakadt fel!
Egy öreg nepáli azt mondja, biztos megmásszuk az Everestet, palack nélkül, azt akarja az Ég, különben most halott lennék.

Konyival megbeszéljük a nap eseményeit, hírt kapunk, hogy a kínaiak felértek, aminek nagyon örülünk – gratulálunk és jó, gyors utat kívánunk nekik haza – majd délutáni álomba szenderedünk.

Klein Dávid
Pepsi Max Everest Expedíció (2008)
Periche, 2008. május 8.