Valamivel 1 óra után már ébren vagyok, de mivel nem főzünk, hanem hideget reggelizünk, még nem csapok lármát. Csendben megmérem az oxigén-szaturációmat, vitaminokat veszek be, és várok fél órát. Akkor aztán – mint a zombik – megreggelizünk és felöltözünk a hideg, sötét sátorban, majd irány a hegy. A jéglabirintus tulajdonképpen fantasztikus így, éjszaka. A búvópatakok elapadnak, a hó jól tart, a hold fénye különös, kicsit ijesztő, kicsit meselabirintus hangulatot kölcsönöz ennek a szakasznak. Jó ritmusban tesszük meg, majd – a Gleccser-depónk átpakolása után – nekivágunk az 1-esbe vezető lejtőnek. Ekkor ront ránk a szél. (A labirintusban védve voltunk.) Zoli okosabb volt, nála van egy teljes arcot védő maszk, így ő huzamosabb ideig szembe tud fordulni a széllel. Én a kabátom hajtókája mögé bújok, és 10-20 lépésenként megfordulok, a hátamat mutatva a meredélynek és a kegyetlenül zúgó szélnek. A hó helyenként mély, a nyomokat rég eltüntette a szél, de még így is jobb tempóban haladunk felfelé, mint a múltkor. Váltva taposunk nyomot, és délelőtt 10-11 körül érjük el az 1-es Tábort.
Pihenünk, majd havat olvasztunk és iszunk. A sátor szűk, és mivel nincs hószoknyája, behordja a szél a két réteg közé a havat. Meglátogatjuk Henry-t, aki a tágas szomszéd sátorban heverészik, két ügyfelével és sherpa hegymászóival. A helyzet nem túl rózsás: a meteorológia még több szelet ígér.
Lefekvés előtt én Zolinak a tudat filozófiai problémájáról mesélek, ő pedig részletesen elmeséli '96-os lovastúráját. Meglepően jól alszunk.