Nagyvárosi élet. Reggel elindultunk a piacra. A három teraszra elosztott vásár inkább falusi kirakodásra emlékeztet: semmi túlzás, de minden van, ami kell! Zöldség, szappan, vasedény, vágódeszka és fakanál, sapka és zokni, vetőmag és konyhagép – és persze betekintést nyerek egy helyi hentesüzletbe is: a délelőtti melegben már messziről savanyú a hús szaga; legyek százai próbálnak kimenekülni az ablakok belső felén tülekedve. Belépek – balra vásárlók sora kígyózik, jobbra üres tér: a pulton hegyekben áll a felkoncolt húsáru, előtte a padlón mocskos, véres cafatok hevernek mindenfelé. Egy fekete, lefűrészelt szarv éktelenkedik az egész csendélet közepén – előbb-utóbb majd csak arrébb söpri valaki, vagy ha mást nem, az utca egy bátor, kóbor ebe berohan érte! Igaz, egyetlen kutyát sem láttam még sietni errefelé…
Friss gyömbérrel és fokhagymával tarisznyánkban, egy kávézó felé vesszük az irányt. Modern, elegáns hely. Még internetezni is tudunk. A szomszéd pékség illata is csalogató, betérünk hát. Szemet gyönyörködtető a portékák sokasága. Sós és édes sütemények íncsiklandozó kirakodása csábít minket arra, hogy fogyasztás nélkül véletlenül se távozzunk! A sajttortájuk mennyei!
A gyógyszertárban helyi toroklöttyöt veszünk, ami rózsaszín és émelyítően édes, de állítólag használ. Lenyeljük, csak igaz legyen! Dávid közben elhatározza, hogy ideje egy új magashegyi kesztyűt beszereznie – a namche-i üzletek, csakúgy, mint egész Nepálban, vagy szépen varrt kópiákat, vagy eredeti cuccokat árulnak! Szerencsére az utóbbiak is rendelkezésre állnak – a kesztyű nem egy olyan felszerelési tárgy, ami kompromisszumképes! A legjobb kell, nincs mese – Dávid „ezeréves” kétujjasát pedig épp ideje lecserélni…
Suhajda Szilárd
