Hát, a ma reggel igazán furcsa volt: se jak – se rádiókeresgélés, csak a tibeti konyhásfiú arca a sátramban: „Hungary breakfast – now!!!!” … Végre tudtam volna egy kicsit aludni, de nem, mert az elmaradhatatlan tojás ott várt az étkezősátorban.

Dávidról először 10 óra körül hallok. Panaszkodik, hogy gyengébb, mint várta, és lassul. Útban az Északi-nyereg felé…

Úgy döntöttem, hasznosan töltöm a napot. Természetesen a szomszéd expedíció tibeti segítője (aki tegnap követ rakott velem) ott sétálgatott a sátramnál, hogy éppen milyen funny dologgal állok elő aznap. Várakozásának megfelelően ismét kitaláltam valami mozgásos feladatot magamnak. Kövekből egy négyzet alakú területen valamit építeni kezdtem. Ahogy az építmény állapota változott (rosszabb lett) a tibeti kedve annál jobb. Nem viccelek, amikor az 1 méter x 1 méteres, kb. 60-70 cm magas építmény rám dőlt a tibeti visítani kezdett örömében, és körbe-körbe futkosott. Ilyen boldog embert is rég láttam. Utána természetesen segített visszapakolni a kövek egy részét, majd otthagyott, hogy „have fun, see you later” egy hatalmas mosoly kíséretében. (Másnap még benézett a sátramba, hogy megkérdezze mit találtam ki mára, de mondtam, hogy ma nincs jó napja, csak Dávidot várom.)

Dávid délután kettő körül jelentkezett az Északi-nyeregből. A hangja összeszedett és pontos volt, bár azt mondta, nagyon fáradt és még sátorhelyet kell kialakítania. Megbeszéltük, a következő rádió időt és a kihagyás esetére kialakított protokollt is.

Csak délután fél 5 körül tudtam beszélni vele, akkor már az ABC (6400 m) nagy teljesítményű állomásáról hívott. Jelzett, hogy másnap fog érkezni, mert nagyon kimerült.

Török Edina


EKÖZBEN A HEGYEN

A hajnali kelés jól odavágott megint. Erőszakosabbnak kell lennem magammal. Megint csak 6 óra lett, mire mozgásba lendülök. Nem… Azt hiszem, ez egy kicsit erős kifejezés. Persze jobban érzem magam, mint ahogy első alkalommal szoktam ABC-ben, de nem is arra készülök, hogy pár nap után visszavonulok az alaptáborba, hanem egyből, az első körben fel akarom állítani C1-et (7100 m). (Nem a virtus késztet erre: sok időt vesztettünk a Tibetbe való belépéssel és a jakokra várva. Szeretnék lefaragni, hogy sikeres legyen a Docler Everest Expedíció.)

Ahogy felfelé cammogok, az alvó táborok között, ráébredek, hogy a zsákom is szokatlanul nehéz: egy rendes, szélálló sátrat szántam C1-be, de most egyedül kell cígolnom mindent. Szánalmasan lassan érem el a gleccser szélét, ahol hágóvasra kell váltanom. (A felszerelés egy részét itt kishitűen deponálom a kövek közé.)

Átvonszolom magam a Felső-Rombuk-gleccser hó gyűjtő medencéjén, majd a jégfal tövében előkotrom a rádióm. Közben egy új-zélandival csevegek, akiről kiderül, Edina felvette vele a kapcsolatot korábban, hogy legyenek szövetségesei BC-ben 5100 m), és tájékozódjon. Most együtt rádiózunk le.

A kötélpálya szép, egyenes vonalat követ idén. Ennek megfelelően látványosan meredek is. Nagy ritkán még élvezem is, de jórészt csak szenvedek, harcolok saját félig-akklimatizálódott szervezetemmel és a széllel. Azért kb. 14:00-kor büszkén jelentem rádión, hogy fent vagyok. Jó érzés.

A fenti viszonyok már annál megdöbbentőbbek: a nagy expedíciók felparcellázták (ehhez csak spárga és vékony bambuszkarók kellenek) az egész nyerget. Serpenyővel hókon nyomott paprikajancsiként ténfergek a zsákommal, miközben a fent lévő néhány sherpát kérdezgetem, hátha ad valaki egy sarkocskát. Végül az egyikük tényleg megszán, és egy ficakra mutat: ott áshatok.

Egy órát küzdök a csonttá fagyott hóval, majd egy újabb felet a sátor felállításával és alapos lenyűgözésével. Nagyon erős szelekre számítok, így a bambuszon kívül még alumínium hó-szögekkel is rögzítem a sátrat, valamint hozzá kötözöm a táboron végigfutó központi biztosító kötélhez. Miután megvagyok, rávetem magam a kötelekre, és megindulok lefelé. Talán még ma tovább tudok menni BC-be. Jó lenne…

De nem. A köteleken hamar leérek a fal tövébe (jórészt csak a ducktape-el megerősített kesztyűmmel fékezek, az ereszkedő 8-as feleslegesen lifeg az oldalamon), de odalent, az erős szélben elvétem az utat a hómezőn. Néhányszor beszakadok, de mindig csak egy lábbal, így megyek tovább, visz tovább a lendület és a konyha-ábránd.

Ötkor botorkálok be a táborba, de úgy döntök, már nincs hangulatom egy jórészt éjszakai levándorláshoz. Ezt meg is mondom Edinának a rádión.

Klein Dávid