A világ egyik legjobb hegymászója, a "Svájci Gép" néven emlegett Ueli Steck akklimatizációs mászás közben lezuhant a Nuptsén.

"Csak kapkodom a levegőt és sírok…

Este megálltam egy pillanatra és azt vettem észre, hogy néma csend üli az alaptábort. Szállingózott a hó, csípős fagy volt és olyan koromfeketeség, hogy az éjszaka vaksötétje még a minket körülvevő óriási hegyeket is eltüntette. Mintha az óceán fenekén lennénk. Vihar előtti süket nyugalom. Még a levegő sem mozdult…

A ma délelőtt szomorú híre letaglózó és felfoghatatlan! Csupán néhány napja, boldogan kiáltottunk Ueli-ra: mi voltunk az utolsó alaptábor, akiktől fölfelé menet elköszönt. Szokásomhoz híven, csabai kolbászra invitáltam, de abban maradtunk, legközelebb. Felvetette – mivel tudta, hogy mi már aludtunk a hármas táborban -, hogy menjünk együtt a Déli-nyeregbe: „Úgy mégiscsak érdekesebb lesz, mint egyedül!” – mondta. Épp azon tűnődtem, hogy még nem is csináltunk közös fotót Vele, de rá is érünk és nem is kell ez a felhajtás, hiszen egy csapatban, Ueli Steck-kel vállvetve fogunk mozogni a hegyen! Nincsenek sztárok és rajongók: hasonszőrűek vagyunk, hegymászók, sporttársak! Igyekszünk majd tartani a lépést, illetve figyelmességből majd csak visszavesz egy kicsit: mondjuk fele olyan tempóra! A „svájci erőgép”! „A Szték!” – ahogy jégmászásainkkor sokszor emlegette Őt a társaság. Döbbenetes!

Pont tegnap kérdezte otthonról érdeklődő barátom: „És Ueli Steck? Milyen ember?” Néhány találkozás elég volt, hogy könnyen válaszoljak: „Egyszerű és szerény, szerethető figura. Egy kicsit amolyan magányos farkas. Pont, mint mi!” Csak miközben mi majd megfagytunk a viharban, hátunkat a szélnek vetve, mozdulatlanul inogva, addig Ő könnyed léptekkel húzott el mellettünk: pár barátságos szót váltva, üvöltve a zúgásban, nagy egyetértésben megállapítottuk, hogy nincs túl jó idő! Csak aztán láttam, hogy amíg mi magashegyi bakancsokat, Ő sportcipőt viselt. Nem is értem… Aztán persze, Vele együtt mind levonultunk a hegyről.

Csak kapkodom a levegőt. A hír szenzációéhes hazugságnak tűnik! Átrohanok a konyhasátorba, Phurbát kérdezem: bólogat. Közben épp sherpák érkeznek odafentről – megállnak nálunk. Mesélni kezdenek. A részletek iszonyatosak. A földre ülök. Zihálok. Nem is értem, mi történik! Amint megüzenem Dávidnak a hírt és le kell írnom a szavakat, elengedem magam: csak sírok. Nem segít, de mást nem tehetek. „Ha sokáig folytatom ezt az őrültséget, előbb-utóbb végem lesz!” – mondta Ueli Steck, miközben a műholdas telefonját bütykölte, majd a szeretteit emlegette.

A leírt mondat megmásíthatatlan: Ueli meghalt.

„This is the life we choose, the life we live…"
Olyan boldog volt a minap. Csak mosolygott, s mielőtt lendületes lépteivel eltűnt a gleccser jégtornyai között, kezet szorított velünk. Így emlékszem Rá.

Isten áldjon, Ueli Steck!" - Emlékszik rá Suhajda Szilárd

"Április 16-án még vállvetve harcoltunk a szélben, később az alaptáborban mosolyogva beszélgettünk a palack nélküli mászás stratégiájáról. Kedves és közvetlen mászót ismertünk meg személyében, vártuk, hogy a hosszú alaptábori napok során jobban megismerjük…

Nyugodjék békében!

Mindhármunk nevében őszinte részvétünket fejezzük ki családja, barátai és mászótársai felé." Török Edina, Suhajda Szilárd és Klein Dávid