Nagyon boldogan ébredtem. Azt hiszem, csak most tudatosult bennem, hogy egy héttel a tervezett előtt sikerült elérni az Északi-nyerget. A mozgásomon éreztem, hogy a feladat sokat kivett belőlem. Lefelé lelkesen futottam, majd – amikor egy-egy rövidebb emelkedő szakasz jött, lelassultam, mint a botjára támaszkodó nénike. Fájt a torkom és rendesen megégett az orrom is. De sebaj! Hamarosan alaptábor. Vazelin az orromra, számra, inhalálás, torokcukorka, mosás, varrás, elektronika töltése, meteorológia, stb.
Edina a síkság felső résznél várt. Csak áttételesen hallotta a híreket, mivel a nagy rádiónk még nem jutott fel ABC-be és csak egyszer tudtunk kommunikálni műholdon keresztül az utóbbi napokban. Idelent rengeteget intézett. Leboltolt egy második meteorológiai előrejelzést (megmutatjuk a miénket, ha ti is megmutatjátok a tieteket alapon), hosszas küzdelmek árán beüzemelte a műholdas cuccot, végre rendet vágott a felszerelésünk káoszában és sokat fényképezett. (Sajnos az Everestet csak ritkán, mivel leginkább szégyenlősen felhőbe burkolódzik.)
A nap hamar eltelt ezer aprósággal…
