Ami a tegnapi naplóból kimaradt: késő délután végül már nem fértünk a bőrünkbe, és végre-valahára kézbe vettük a túrabotokat. Felsétáltunk egy közeli dombocskára. Bár csupán 160 métert emelkedtünk, mégis lassan haladtunk, és éreztük a magasságot rendesen. Én nagyon elégedett voltam a szervezetem reakcióival, jó volt érezni, ahogy egyenletesen jár a levegő ki és be a tüdőmbe, miközben magunk alá parancsoltuk Nyalam kékre festett bádog háztetőit. Az elért legmagasabb ponton – a gerincből kitüremkedő vállnál, ahol imazászlók és egy kőrakás várt minket – pacsit adtunk egymásnak, majd felkapcsoltuk a fejlámpáinkat, és leügettünk, hogy elfogyasszuk felejthető vacsoránkat.
Ma reggel már kótyagosan ébredtünk. A pulzoximéter-kütyű szerint (és szerintünk is) megkezdődött az akklimatizáció. Szaporább a légzésünk, kifulladunk, ha felmegyünk az ötödikre, az éjszaka enyhe fejfájást éreztünk. Ennek ellenére egy sebtében elfogyasztott reggeli után vidáman indultunk neki egy alaposabb sétának. Az első kétszáz méter emelkedés simán ment, de aztán elkapott minket egy kis szél és hófúvás. Edinával 4000 méteren gratuláltunk egymásnak (az ujjai végét kicsit megcsípte a fagy), majd én még tovább ballagtam 4200-ig, mielőtt leszaladtam volna. A délután folyamán vettem még bambuszokat (a sátrak rögzítéséhez) és egyéb apróságokat, többek között egy virágos, zöld lavórt ruhamosáshoz.

Klein Dávid

2014.04.22.

Dávid és a kék bádogtetők