Előre is elnézést a kissé hosszadalmas naplóért.

Reggel még van egy kis napsütés, ami persze nagyon bosszant. Jól döntöttem?

De ha már elhatároztam... Reggeli után három szemvillanás alatt összedobom a cuccom, előhalászom a nadrágomat az egyik hordóm aljáról (ez szimbolikus aktus, mivel BC-ben egy elhíresült szakadt "technikai alá öltözetben" - egy régi pizsamanadrágban - szoktam flangálni, hidegben kiegészítve azt egy tibeti szőrös "csubával" ami - csodák csodája - pont olyan, mint egy suba) és nekiindulok a lefelé vezető meredek ösvénynek.

És ez az a pont a mai naplómban, ami nehéz lesz: ha tényleg őszintén leírom azt az élményt, amit átéltem, amikor a rideg szikla- és jégvilágból egyetlen óra alatt 1200 métert aláereszkedve megérkeztem egy organikus, madarakkal, lepkékkel, mohás kőlapokkal fedett házikókkal, lovacskákkal és mosolygós
szerzetesekkel teli világba, akkor félő, hogy annak, aki nem élete át az élményt, érzelgősnek, vagy túl romantikusnak fog hatni a leírás. Nekem viszont tényleg az egyik legerősebb élményem volt, amit himalájai vándorlásaim során átéltem. Megpróbálom a "száraz" tényeken keresztül megmutatni, mi történt:

Alaptáborunk a széles, robosztus Manaslu-gleccser bal partján, egy meredeken alábukó völgyzár felett, sziklákon, a gleccser közvetlen közelében található. Légvonalban a Budhi Gandaki Nadi folyó talán 2 kilométer lehet. (Szamagong falu - és a többi hasonló település is - a folyó mentén sorjáznak.)

Ahogy elindultam lefelé, rögtön, száz méter megtétele után kibontakozott alattam a völgy. Odalent kósza felhők hömpölyögtek, meredek, gyommal gyéren benőtt lejtők aljában dús erdőket láttam, még lejjebb pedig földönkívüli zöld színben pompázott a Birendra Tal tó, mely összegyűjti a Manaslu-gleccser vad tömbökké széteső testéből elemi erővel előtörő gleccservizet.

Ahogy nekilendültem, egyetlen óra leforgása alatt rengeteg változást éltem át. A levegő folyamatosan, tapinthatóan sűrűbb és páradúsabb lett körülöttem. Megjelentek az illatok. A föld, a sár illata. Igen: a jaktrágyáé. Az erőd kipárolgásai. A völgyből felszálló füsté.

A lábammal egyszerre érezni kezdtem, hogy a talajnak sajátos ellenállása, rugózása van. Odafent a szikla és a jég nem enged, a hó pedig a valódi talajhoz képest nagyon másképp áll ellen lépteim súlyának. A valódi, szerves talaj "válasza" más...

Menetirány szerint jobbra az odafent nyugodt, változatlan és örök gleccser hirtelen és drámai haláltusába kezdett. A rendkívül meredek medernek köszönhetően a hatalmas jégtömeg gigászi tömbök labirintusává esett szét.

Egyszerre bokrok, majd - újabb 10 perc elteltével - fák vettek körül. Az erődben régi - kőlapokkal fedett - pásztorkunyhó kacsintott rám. Az ösvényen egy csikót riasztottam meg: nyakában daloló csengőjével beszaladt az erdő sűrűjébe.

Természetesen a leírásom tökéletlen. Azt hiszem, csak azt akartam mondani, hogy számomra van valami erős és szimbolikus... Majd egyszer kibogozom.

Most (késő délután van), ahogy felnézek az égre, 360 fokban, körbe-körbe sűrű fekete felhők vannak felettem. Az alaptáborban zuhog az eső, a hegyen - a hóhatár felett - erősen havazik. (Sajnos itt is szemerkél már.)

Rádión beszéltem a fent maradtakkal. Mivel az időjárás borzalmas, úgy tűnik, holnap elég sokan leszünk idelent. A szóbeszéd szerint (egy alaptábor olyan, mint egy pletykás falu, csak a témák mások) 24-e körül javul az idő, a nagyobb csapatok megint nekivágnak.

Idelent? Nagyon kedvesek a fogadóban, jól főznek, ágyban alszom, villany viszont nincs (igen: vezeték van, de valami pályázatot és be nem tartott ígéreteket emlegetnek). Délután felmegyek a falu feletti dombocskára, ahol egy kolostor áll. Teljesen elvarázsolt, mesebeli hely. A lámák pont pudzsát celebrálnak. Elegendő kung-fu filmet láttam ahhoz, hogy úgy gondoljam, tudom, mit kell ilyenkor csinálni. Nem rontok be, de leülök az ajtóban csendesen, és várok. Azért egy jó 40 percet hagynak várni, mire valamelyikük
beinvitál. (A pudzsa epikusra sikerül, mint kiderül, meghalt egy asszony a faluból.) Elbódítanak és ugyanakkor felajzanak a dobok, kürtök, cintányérok és a kántálás. A füstölők, a jakvaj mécsesek. Rizst szórunk a levegőbe, csángot iszunk, kapok egy öklömnyi, gyanús anyaggal vörösre festett, főtt rizsből formázott kúpot, majd az egész végén a többiekkel együtt leves-féleséget eszünk: ebben a helyi, jellegzetesen savanyú sajtdarabkák és valami zöld leveles növény úszkál sűrű, ismeretlen okból barna lében.

Jó itt. De érzem, hogy ez inkább előzetes, vagy vihar előtti csend. Fent akarok lenni. Elérni a nyerget, 6810 méteren, majd elérni a csúcsot is. Elképzelem, milyen lesz utána leereszkedni megint ezen a mágikus ösvényen.

2015.09.22.

A szamagongi kolostor felett már nem látszik a Manaslu a sűrű felhőzettől