A reggelinél négyen ülünk, álmos ábrázattal. Pemba Sherpát Iswari küldte, hogy rám vigyázzon az alaptáborig, Dawa pedig a 7Summits-nak dolgozik, és egy ausztrál srácot kísér. A reggelit kb. 8-ig húzzuk, aztán nyomás!

Egy órát bírom, hogy Pemba ötpercenként megkérdezi, hogy minden OK-e. Közben próbálok elmerülni a tájban, ami tényleg lélegzetelállító. A harmadik 30 méteres vízesés után - ezek rendszerint zölddel dúsan benőtt meredek sziklafalakat hasítanak ketté - kezdek hozzászokni Csodaországhoz. Néhány öklömnyi pillangó trafál majdnem telibe, gyanúsan kövér, színes gyíkok rohannak fejvesztve a kövek közé, a susogó bambuszerdő felett pedig mindenfele párapamacsok lengedeznek.

Úgy döntök, magamban szeretném élvezni a látványt, ezért kilépek kicsit. Három órával később Darapaniban vagyok, 1960 méteren. A többiek itt akartak aludni, de csak dél múlt, és akklimatizációs szempontból is jobb lenne pár száz méterrel feljebb. Nekivetkőzök, lefekszem pihenni, és zenét hallgatok. Két órával később befut Pemba. Nem túl lelkes az ötletemtől, de elindulunk. Tíz perccel később - az ellenőrző pontnál - megállapodunk, hogy előre
megyek. A 2250 méteren fekvő Tilchét 40 perc alatt érem el (2 óra helyett). Elégedett vagyok. Ezt a helyet is mintha egy képeskönyvből vágták volna ki. A vacsorát (dal-bat: azaz lencsés rizs, a változatosság kedvéért) a fogadóssal fogyasztom el, gyertyafénynél.