Még egy hét a csúcsig

„05. 15. Nehezen szántam el magam erre az utolsó akklimatizációs túrára. Az alaptábor alatt, illetve az Alaptáborban eltöltött pihenőnapok ellustítottak. A szimatom, az ösztöneim azt súgják, hogy jót tesz majd fizikailag és pszichésen is erőlködés.

Éjjel 1 és 2 között szeretnék indulni. 0 óra 30-kor még felhívom Démi Bébit, egy perc 30 másodpercet romantikázunk. Majd meggyújtom az expedíció határán a tüzet, egy percig nézegetem, a szokásoknak megfelelően körbejárom, majd magabiztosan belecsattogok az éjszakába. 15 perc múlva elérem a jégesés kezdetét, majd reménytelenül eltévedek.

Erősebbik fejlámpám a 2-esben… Apró ledes kacatommal hiába pásztázom az egyforma sziklahalmokat. 3 óra 15 van, mire megtalálom az ösvényt a jégtömbök között. Szitkozódom. A 2-es előtt el fog kapni a nap!

Meglepően erős tempót tudok tartani, bár valamiért 3 és 4 között hányinger kerülget. Aztán elmúlik.

Élvezem a tempóm, a magányt, és az éjszaka misztikus varázsát.

8:30-ra érek a 2-esbe. Mindenki fent van a Lhotse-falon. A 2-es üres. Kapok a szakácstól egy kis konzerv ananászt. Később osztott fejhallgatóval goa zenét hallgatunk, és nézzük a hegyet.