Indulás - reptér

Csütörtök reggel 6-kor találkozott a csapat Ferihegy 2B-n. Itt vannak Dávid szülei, barátnője, barátok, fotósok, tévések, és persze az Eseményhorizont stábja.

Gondolom, mindenki álmos, de csak az izgalom látszik rajtunk.

Aztán meglátom Dávid csomagjait, és lélekben felkészülök a tavalyi tortúrára, amikor mindent kipakolt, mert túl nehéz volt a csomagja.

De felesleges volt az aggodalmam, mert a pultban ülő hölgynek a szeme sem rebben, pedig Dávid állítása szerint 50 kg körüli súlyt akar felvinni a gépre - de a mérés szerint \"csak\" 32 kg a két zsákja. Megkönnyebbülünk.

Mindenkinek van még valami jó tanácsa, folyamatosak az ölelések, összenevetések.

Dávid elemében van, még most is \"dolgozunk\", az őszi szezon expedíciójának előkészítését beszéljük át.

Lassan telik az idő a becsekkolásig. Dávid elém áll, huncutul mosolyog, és

azt kérdezi: megharagszol, ha játszom? Nem értem. Fejével a zsákja felé bök - ott vannak az ördögbotjai. Nevetve ráhagyom, és ő játszani kezd a várócsarnok közepén. Egy vidám, felszabadult zsonglőr a reggeli szürkeségben. Pedig én tudom, hogy izgul, hogy nem aludt, mert sokáig csomagolt, hogy csomó van a gyomrában - de óriási várakozás is van benne, hogy mi lesz, milyen lesz, meglesz-e a csúcs...

Aztán amikor eljön az indulás ideje, sorra ölel mindenkit, és érzem, hogy mindegyikünkből magával visz egy darabot - szeretetet, féltést, drukkolást, és az érzést, hogy bárcsak mi is vele mehetnénk.

(Tudom, hogy ez egy rendhagyó bejegyzés, és ígérem, a többit Dávid írja vagy diktálja, de muszáj volt megfogalmaznom a mai reggelt. Ági)

2006.03.01.

Dávid a reptéren, indulásra várva