Kifogytam a szavakból. Minden idegszálammal a csúcsmászásra koncentrálok. Az izgatottságtól már aludni is alig tudok. Előttünk az utolsó, a csúcsmászó kör, a mindent eldöntő napok, a lehetőség: igaz, megfelelő időjárásablakról aligha beszélhetünk! De még így is: most jött el az idő! Közeledik a vége…
Derengenek gyermekkori emlékek, esti strandolásokról: amikor a levegő már hidegebb, mint a víz – a parton libabőrös leszel és alig várod, hogy nekifutásból újra belevesd magad a tóba! Vagy amikor keresztülfutok egy mezőn, s látom a túlvégén, mint egy kaput, az erdőbe visszavezető ösvény bejáratát: alig várom, hogy újra elvesszek a fák között. Vagy amikor sziklát mászol: felhúzod a cipőidet, egyik lábaddal fellépsz a falra, fogásokat találsz, majd elemeled a másik lábad is – hirtelen egy olyan világba csöppensz, hogy elborít az izgalom és fülig ér a szád, pedig csak egyetlen mozdulatba kerülne visszatérni a földre. Egyetlen változás: a vízszintesből függőleges lett, és a pillanatot – és az életedet! – máris megváltoztatja a gravitáció! Vagy zenélni: elveszni a dallamok tengerében. Vagy mint bódultan elmerülni az oly vágyott ölelésben – testben és lélekben is egybeolvadni; szeretkezni maga a csoda! Az egyik legintenzívebb, legfantasztikusabb érzés, amit az élet ad: szeretni és szeretve lenni; örömet adni és kapni! Valahol az összes élmény, amit itt felsoroltam, a biztonságról szól. Arról, hogy az a pillanat tökéletes, hogy önmagunk vagyunk, hogy nincs kérdés, nincs bizonytalanság: a víz finom melege, az erdő védelme, a mozdulatok és gondolatok tisztasága, a harmóniák kavalkádja, a Szerelmünk forrósága – önmagunk vagyunk, biztonságban vagyunk, mert nem kérdés, hogy tudjuk, ezt akarjuk; hogy tudjuk, ez JÓ.
Mi értelme a hegymászásnak? Nagymamám, igaz, végtelenül büszke rám és nap mint nap imádkozik értünk, de gyakran idézi a medgyesbodzási plébános szavait: „Hegymászás: küzdelem a semmiért.” Nem is szállnék ezzel vitába és tudjátok mit? Nem is tudnám jobban megfogalmazni. Mégis azt mondom: tudom, hogy ez én vagyok; tudom, hogy nincs bennem kérdés; tudom, hogy ezt akarom; és tudom, hogy ez JÓ.
Itt vagyunk, ezek vagyunk. Ez az, amit választottunk, ez az, ahogy élünk.
Reinhold Messner egyik könyve jut eszembe. Azt írta: „úgy mászni, mintha nyitott tenyér lennél”. Nyitott tenyér, mely nem görcsös, nem feszült. Laza és könnyed. Így szeretném én is Föld és Ég energiáit befogadni és visszaadni a következő napokban – nyitottan, könnyedén, szinte lebegve. Kiszakadni egy másik világba, majd visszatérni – visszatérni Hozzátok! Vissza: haza!
Velünk vagytok most is!
Suhajda Szilárd
