Ha hősökre gondolok, akkor anyák, tűzoltók és orvosok jutnak eszembe. Ha a sportéletből kell merítenem, akkor pedig az a lány, akit hajnalonként láttam az egyik városi focipálya körül, nap mint nap, éveken át: annyira duci volt, hogy a járás is nehézkes volt számára, de minden egyes reggel „kocogott” a hatalmas füves pálya körül! Persze inkább volt ez tempós séta, nagy karlendítésekkel, de az isten szerelmére – csinálta!!! Egyetlen megátalkodott, hideg hajnalt sem hagyott ki! A duci lány, beöltözve fekete melegítőbe, biztos, hogy ott volt: és nyomta, keményen! Úgy, mint senki más! Szívvel és lélekkel, teljes hittel! Álmos reggeleken, Ő volt az én hősöm! Olykor úgy meghatódtam, mintha magát Usain Bolt-ot láttam volna világrekordot futni! Pedig csak a lány volt, akinek még a puszta séta is emberfeletti erőfeszítést jelent! De kint van, és csinálja, és nem adja fel, és nem érdekli, ha bárki megmosolyogja! Lehet, hogy szenved, lehet, hogy jól érzi magát – de az biztos, hogy tudja mit akar és tesz érte! Elindul! Próbálkozik! Cselekszik! Mozog!
Tudjátok, mi volt a legfélelmetesebb, amit valaha is hallottam? Az, hogy „Hagyjatok! Nekem már úgyis mindegy!” – mondta ezt olyasvalaki, aki egészséges, mindene megvan és nem mellesleg egy nagyon fontos ember az életemben. Nekem már mindegy – visszhangzik a mai napig a fülemben. Alig tértem magamhoz! A teljes feladás. Sokan olyannyira megszokják a szomorúságot és a múlt csalódásai okozta fájdalmat, hogy ez lesz számukra a valóság; hogy nem csupán nem tudnak, de nem is mernek kilépni és túllépni ebből a beragadt, átkozott állapotból! Úgy gondolják, ezek lettek ők és szinte félnek, hogy nem is lenne már teljes az életük anélkül, amit elképesztő ragaszkodással és energia-befektetéssel magukkal cipelnek és cibálnak évről évre, vagy akár évtizedeken át, minden áron! Pedig mennyire könnyű lenne nélküle! Mennyi energiájuk maradna! Energia, amivel a múlt sérelmeihez ragaszkodnak; energia, ami egyenlő az életerővel; az életigenléssel; az akarással, az optimista jövőbetekintéssel és azzal a bátorsággal és meggyőződéssel, amivel új erővel, új irányba indulhatnánk! Sokszor csak az első lépéshez kell hősnek lenni! De senkik is lehetünk, csak mernénk megtenni – csak mernénk változtatni és változni!
Az első expedícióm csodálatos felismeréssel ajándékozott meg. Annak idején nehezen találtam újra magamra és úgy éreztem, az életem a feje tetejére állt. Fél év kellett, míg újra tisztán láttam körülöttem a világot: a családomat, a magánéletem, a munkám, a jövőm. A Dolomitok egy megfagyott vízesése fölött vártam a társamat – már hallottam, ahogy egyre közelebb csapkodja fejszéit a jégbe. Csend volt, egy szép délután; a mellettem álló fenyő egyik ágáról némán lefordult a friss hó. A Nap fénye sugarakká terülve ragyogott a nyugati gerincek fölött. És ekkor rájöttem arra, ami onnantól kezdve életem állandó és meghatározó felismerése lett: „hogy nincs az életemben senki, akire haragudnom kellene!” Értitek ezt? Senki! Nincs! Tudjátok, hogy milyen könnyű és felszabadító érzés ez? Haragudni olyan, mintha mindened görcsbe állna, és nem tudsz szabadulni a fullasztó feszültségtől! Vagy, ahogy a mondás tartja: mint patkánymérget enni és várni, hogy az állat elpusztuljon! Békében lenni másokkal és önmagaddal nem csupán könnyű, de azt a megannyi energiát kifejezetten a boldogság keresésére és megélésére tudod fordítani! A boldogságot pedig sokszor nem is kell keresni – csupán hagyni! Hiszen ott van körülöttünk! Ott van mindenütt!
Ezen tűnődtem még: való igaz, hogy egy hegymászó expedíció nyilvánvaló kockázatokat rejt. Igen. Megígérhetjük, hogy vigyázunk, hogy úgyis haza jövünk, de valójában nem tudhatjuk, mi fog történni. A világ legjobbjai, akik a hegyekben maradtak, sem úgy indultak el, hogy soha nem térnek vissza. Mi, hétköznapi mászók, a magunk amatőr módján, ugyancsak a nagyfiúk játszóterén mozgunk: van bennünk kétely, félelem és bizonytalanság is! Nem tudjuk, mi fog történni ma vagy holnap. Hinni akarom és tudom, hogy bennem van a szükséges erő, a kitartás, a tudás; hogy képes vagyok végigcsinálni, hogy képes vagyok feljutni, túlélni és visszatérni! És hiszem, hogy adja az Ég, hogy szerencsénk legyen! Merthogy az is kell! Jó szerencse! Immár újra az alaptáborban várakozunk: hamarosan vége a szezonnak, közeledik a monszun. Az időjárás előrejelzések napról napra változnak – vannak csapatok, akik mindent figyelmen kívül hagyva indulnak fel, majd ezekben az órákban is, vonulnak és költöznek lefelé, csalódottan, expedíciójuk végéhez érve! Hol van a hosszantartó, tiszta és szélcsendes idő, ami a déli oldalra olyannyira jellemző?!? Olyan szépen felépítettünk és végigcsináltunk eddig mindent: igazán megérdemelnénk egy határozott, egyértelmű ablakot! Csapatunk fárad, a csúcsmászás körüli bizonytalanság pedig bosszantó! Egyre többen haza indulnak. Még két hét: ki kell tartanunk – türelmesen, bölcsen és megfontoltan! Lépten-nyomon erősítem magamban, amit eddig: hogy akarjuk, hogy képesek vagyunk rá!
Ismeritek azt az érzést, amikor álmunkban futni szeretnénk, de képtelenek vagyunk felgyorsulni? Csak pedálozunk, szinte lebegünk tehetetlenül? Néha ez az ijesztő képzetem támad: hogy elindulunk fölfelé, de nem jön az erő; hogy nem érzem azt az erőt és kitartást, ami pedig tudom, hogy bennem van! Soha életemben nem sportoltam annyit eddig, olyan szigorúan és lelkiismeretesen és keményen, mint tavaly nyár vége óta. Ez a hét-nyolc hónap maga volt a csoda: annyi időt töltöttem a Pilis ösvényein, mint amiről korábban csak álmodoztam! Sport és természet! A tenyerem bőrsérülései is nemrég gyógyultak be: a CrossGenesis evezőpadja, a szokásos 10+5km lehúzása látványos nyomokat hagyott. És az edzésmunka mellett ott van a megannyi segítség: sportpszichológusok, akik munkája végtelenül értékes hozzájárulás itteni teljesítményünkhöz; sporttáplálkozási tanácsok; hogy a mátraházi edzőtábor nagyszerű pillanatait ne is említsem! És az a lelkes csapat, akik az egész megvalósításáért, a háttérben oly keményen dolgoztak és dolgoznak ma is! Még az expedíció logója is szemet gyönyörködtető! Micsoda felkészülési időszak van mögöttünk! Mennyi új és sokszínű tapasztalat! De jól éreztem magam, atya ég!
Azt hiszem, a kettes táborban voltunk, amikor a következő fogalmazódott meg bennem: „a tökéletes boldogságra való törekvés”. Való igaz, szomorúnak tűnhet, ha az expedíciózás hozta ezt ki belőlem. Messze lenni mindenkitől és mindentől, egy életidegen közegben: azt hiszem nyilvánvaló, hogy amint újra haza érünk, végtelenül igyekszünk megbecsülni azt, amit kapunk – a szeretetet, ami körülvesz, a közelséget, a kényelmet, de akár egy pohár csapvizet is! Elkerülhetetlen, hogy ne más szemmel térjünk vissza. Az ember tökéletes boldogságra törekszik egy expedíció után és egy újabb expedíció előtt. Próbál minél többet adni magából és minél több jót befogadni azoktól, akikkel megosztja a hétköznapokat. Vannak, akik támogatásra szorulnak körülöttem: meghallgatom Őket, de magamra vállalni már rég nem próbálom mások bajait! Önzőnek hangozhat, tudom, de nem szabad szégyellnünk saját boldogulásunkat és örömünket szem előtt tartani, szemben lehetetlen vállalásokkal és a kényszerrel, hogy a világ és mások balsorsán enyhítsünk! Ma már képes vagyok erre: nem akarok másokat megváltoztatni; hagyni kell, had hozzák meg saját döntéseiket! Irányt lehet mutatni, de az nem az én életem. Az övéké. Nehéz volt eddig eljutni, baromi nehéz kibírni, de ma már sikerül: meg kell hagyni az önálló választást! Engedni és elfogadni. Támogatni, de csak ha könnyű az érzés…
Szerencsés vagyok. Szerencsés ember és szerencsés férfi. Tudjátok, hogy mi a legnagyobb támogatás, a legértékesebb kincs, amit magammal hozhattam a Mount Everestre? Hogy miért vagyok ilyen szerencsés, hogy így indulhattam el? Mert szerelmes, boldog és hálás ember vagyok. Így könnyű.
Köszönöm Nektek!
