Már itt az ideje, hogy induljunk felfelé. Az időjárás előrejelzések persze még mindig a bolondját járatják velünk, de mi továbbra is a 24-ében hiszünk. Egy napunk lesz BC-ben a helikopteres feljövetel után… Vajon elég? Idelent minden nappal jobb lesz a torkunk, de vajon nem nyúlt túl hosszúra a vakáció? Nem veszítettünk az akklimatizációnkból? Megannyi kérdés…
Námcse már rég elveszítette korábbi varázsát. Látom a szépen kövezett utcákat, a mosolygós serpákat, a gomolygó párát a völgyben, de már nem érzem át. Mi a fenét keresek itt?! 3400 méteren, egy településen, ahol lehet friss zöldséget venni, de csak pénteken és szombaton, amikor hozzák a kisrepülők az árut a piacra, ahol van egy farost lemez szauna, de Katmanduban néha melegebb van, mint a kabinban, ahol ellehetnék bármeddig, de azért a torkom csak nem akar teljesen rendbe jönni, ahol van internet, de csak a szálloda ebédlőjének ablaka alatt.
A lelkem mélyén tudom, emlékszem rá, mennyire akarom ezt a hegyet. De most csak a hideg szobát látom. Ideje felmennünk. Beleállni. Sorry, Dávid, egy hét a világ, aztán majd körülnézünk odalent… Ezt akarom üzenni magamnak. De még mindig nem látjuk világosan, hol lesz az ablak.
Este egy amerikai gimiről szóló sorozattal próbálom szedálni az agyam.
Klein Dávid
