Vissza az Életbe!

Miután leértünk az alaptáborba, nem is vesztegettük az időt sokáig, másnap rögvest el is indultunk Namche Bazár felé! Minden egyes nap, amit alacsonyabban tudunk tölteni, hatalmas mértékben elősegíti a minőségi pihenést és a teljesebb regenerációt! A Déli-nyereg magassága alaposan megsarcolt bennünket – újjá kell építkeznünk!

Edina és Dávid, Ang Phurbával együtt, már reggeli után nekivágtak. Én, szokás szerint még molyoltam ezzel-azzal, ám mire magam is készen álltam, sűrű, vizes havazás lepte el az alaptábort. Így még tovább vártam, de előbb-utóbb nekilódultam a téli hangulatban is – egyszerűen már nem bírtam magammal! Szegény túrázók, akik ezen a napon érkeztek az alaptáborhoz, nem sokat láttak! Tökéletesen akklimatizálódva, termetes zsákkal a hátamon is, fürgén kerülgettem a bőrig ázott trekkerek sorát. Élvezetes volt saját tempóban haladni; még a szürke, pancsos idő sem szegte kedvem!

Gyors ebédem színhelye Lobuche volt. Mire innen továbbálltam, már egy kicsit alábbhagyott a havazás, s mire a Thokla-hágó síremlékeihez értem, már a Nap is ki-kikukucskált! Egyedül a völgyekben, olyan érzésem volt, mintha felfedező lennék: úgy bukkantak elő a ködből a táj újabb részletei, mint annak idején a stratégiai játékok felderítetlen területei, ahogy egyre távolabb garázdálkodtunk a térképen. A kilencvenes években még lekötöttek a számítógépes világ csodái: Command and Conquer, Red Alert, Dungeon Keeper - nem hiszem, hogy sokan emlékeznének ezekre…

Megjelennek a zuzmók, mohák, a talaj, trágya és virágok, apró cserjék; a levegő élettel telik meg, illatokkal és szagokkal; szinte harapni lehet! Az ember új erőre kap, ahogy megérzi mindezt: hirtelen nem kőtörmeléken bukdácsolok tovább, hanem puha, szinte szivacsszerű, csendesen dobogó, homokos-földes ösvényen – kedvem lenne indiánszökdelésben tovább ugrálni! A horizonton közben vad csúcsok rajzolódnak ki, amint a Nap lenyugvó sugarai megérintik őket: a völgyben sűrű köd fehér foszlányai lebegnek, míg odafent már kitisztult – a „golden hour”, a fotósok kedvelt pillanatai, olyan mint egy vízió! Őrült szimfónia az egész! Egyik pillanatban feltűnik, hogy folyamatosan ismétlődő csipogás töri meg a csendet: mi lehet ez? És ekkor meglátom a kék madarat! De nem ám csak amolyan kékes, vagy kékszerű madár reppen fel előttem, hanem olyan mélykék, szinte már ragyogó, mint a bársony! Ennél szebb kéket találni is nehéz! Vajon mit szólna Máté Bence a jelenséghez? Ismerné? Ti ismeritek? Valaki tudja, mit láthattam? (Akkora volt, mint egy fekete rigó, de kék, mint a legdrágább bársony!) Megigéz az apró állat: mintha valamilyen isteni követ lenne, egy hírnök; csipogása angyali dallamnak tetszik az esteledő völgyben. A sok örömködés és fotózás közben hirtelen észreveszem, hogy elhagytam fél pár szandálom, amit ráadásul nem is rég vettem a Tengerszemben! Szívom a fogam, de mielőtt átadhatnám magam a csalódottságnak, fejlámpát kapcsolok és tovább sietek: beereszkedem Dingbochéba – a már jól ismert fahéj illat fogad…

Az estét abban a kis fogadóban töltöttem, ahol felfelé is megszálltunk. Dávidékat nem találtam, bár utólag kiderült, valójában szomszédok voltunk. A pici, estére felfűtött helyiségbe betoppanva kíváncsi szemek kísértek és hamar népes, indiai társaság vett körül, megannyi kérdést nekem szegezve – amint a helytartó is csatlakozott és Ueli Steck kapcsán könnybelábadt szemekkel hozta elém az újabb csupor gyömbérteát és a torkomnak kedvezve fokhagymalevest, már nemigen utasíthattam el, hogy itt maradjak! Ezen az estén, hosszú idő után, újra ágyban aludtunk. Nagy élmény volt!

Suhajda Szilárd

Behavazódott alaptábor