Savköpködős éjszakám nagyon legyengített, szinte semmit nem aludtam és talán 2-3 zabos kekszet ettem. A kettesből persze így is, úgy is levánszorgom, de az biztos, hogy a mai nem lesz fáklyás menet.
Még mindig van egy görcsös szorítás a gyomromban és persze minden mozdulatnál rettegek, mikor indul meg megint a maró folyadék odalentről a nyelőcsövemen keresztül a külvilág felé.
Deponáljuk hálózsákjainkat, vastag, csúcsmászó piheruházatunkat a kettes sátrába. Igyekszünk rendet tenni, számba venni az itt lévő felszereléseket és valamennyit a szemetünkből is levinni.
Én indulok előbb (már nagyon várom, hogy odalent legyek, vonz a „vályú”), de Szilárd hamar, az egyes tábor vidékén beér. Valóban inkább vonszolom magam, nem egy elegáns levonulás, amit produkálok, de hát nem szépségverseny ez…
A jégesés bejáratánál – milyen kedves meglepetés! – Edina és Ang Phurba (konyhai segédünk) várnak minket, itallal, öleléssel. Már órák óta ott szobroznak, fél órára az alaptábor felett, a jégesés tornyait vizslatva, várva ránk. Meghatódunk, boldogok vagyunk, kezd TÉNYLEG elhatolni az agyunkig, hogy éjszakáztunk 8000 méteren, az Everest és a Lhotse ölelésében.
Az alaptáborban végeláthatatlan ivászatba kezdünk és nevetve vesszük tudomásul, hogy amit a szemünkkel megkívánunk, gyomrunk nem feltétlenül fogadja be: a fent töltött napok során befogadó kapacitásunk erősen beszűkült, a rizs fele bizony a tányéron marad.
Holnap indulunk lefelé, hogy pár napos namche-i pihenő során szívjuk fel magunkat a végső próbatételre: ha nyílik az időjárási ablak, indítjuk a csúcsmászást. Ez már az expedíció végjátéka lesz.
Klein Dávid
.jpg)
