A mágikus 8000 méter! A többség számára – még a mászósport többi ágának művelői számára is – csupán egy szám, míg az expedíciós mászók szemében egy bűvös határ! Ez alighanem olyan, mint hazánk legkiválóbb sziklamászóinak a legnehezebb fokozatok – hipnotikus számok, kevesek által érthető jelentéssel és értékkel! Mennyire különleges is ez: a légnyomás változása okozta delírium – mintha csupán egyharmad annyi oxigént szívnánk a tüdőnkbe, mint a Kárpát-medencében! Álomszerű állapot, totális fizikai kimerültség, az izmok látványos, napról napra történő sorvadása, felperzselt bőr, begyulladt szemek, elviselhetetlen fejfájás, összeugrott gyomor, a szívverés ritmusának őrült váltakozása, hiperventilláció, fagytól zsibbadt végtagok, édes hányinger, torokirritáció, kiszáradt, felsebzett légutak, szétrepedezett ujjak, hőguta és hidegrázás! Az éjszaka közepén ijedten felülsz a sátradban, levegő után sóhajtozol – kell egy pár perc, míg megnyugszol: hiszen minden rendben van, ez a normális!
A szakma nagyjai így írnak könyveikben: az expedíciós hegymászás nagyrészt a szenvedésről szól! Sokat tűnődtem már ezen, de mára eljutottam arra a pontra, hogy nem szeretnék így gondolni rá! Természetesen vannak hétről hétre ismétlődő nehézségek – olyan körülmények, amik könnyen felőrlik az embert! Láttam már megtörni kőkemény lengyel mászókat – két hónap viharban, fagyban, állandó pszichés nyomásnak kitéve kizsigereli az óvatlant: lecsupaszodunk, állatokká válunk, és ahogy Messner mondta, tíz körömmel kapaszkodunk az életbe! Az ember nem tudja megjátszani magát: mindenki az, aki! Ami valójában vagyunk – nincsenek álarcok, nincs színjátszás, nincs semmi, ami által többnek vagy kevesebbnek mutathatnád magad! Gyenge vagy és sebezhető, a környezethez képest pedig kifejezetten nulla! Az ember nem tényező idefent! Láthatatlan pont csupán – semmi vagy! Őszinte és törékeny állapotunkat sem tudja ellensúlyozni az a küzdés és állhatatosság, amit egy-egy lépés megkövetel: minden mozdulat, minden megtett méter a legmélyebb akaratból markol fel erőt! Test és lélek függetlenedik, és hirtelen azon vesszük észre magunkat, hogy a mozgás, hogy egyik lábunkat a másik elé rakjuk ugyanolyan gondolkodás nélküli ösztöncselekvés lesz, mint a légzés! Csak megyünk és megyünk…
Hogy nyolcezer méteren milyen, azt csakis az tudhatja, aki már járt ott! Senki más.
A Déli-nyeregben eltöltött éjszakát a hármas táborhoz tudom hasonlítani. Nem volt sokkal rosszabb, mint hétezer-egynéhányszáz méteren, sőt, reggel kifejezetten derűsen ébredtünk. Persze alvásról nemigen lehetett szó! Körülbelül 12 órát töltöttünk el itt, ami örvendetes eredmény! Filmes sherpáink – Phemba és Ang Pasang – már oxigénen aludtak. A rossz idő ellenére is láttuk az Everest csúcstömbjét és gyönyörűen felsejlett további útvonalunk égbetörő iránya: a Triangle, a Balcony, a Déli-csúcs – mind ott volt fölöttünk! Még soha nem voltunk ennyire közel! Eddig!
Az ereszkedésünket nem tervezem hosszasan részletezni, de életem egyik legkiszolgáltatottabb helyzetére került sor útközben. Még a Genfi-sarkantyú fölött, egyre fokozódó szélben és havazásban, váratlan és szuperintenzív gyomorbaj jött rám! Olyannyira hirtelen, még csak arra sem volt időm, hogy bárhova elvonuljak, igaz, a terepviszonyok miatt egyébként sem lett volna túl nagy mozgásterem! Így hát, az ösvénytől csupán karnyújtásnyira tudtam lekuporodni! Szó szerint, ugyanis nem sokkal később egy csapat sherpa haladt el mellettem, akikkel nyugodtan össze is pacsizhattam volna! Tehetetlenül és béna mosollyal köszöntöttem őket, miközben ott guggoltam, lényegében az útjukat állva! Közben, kesztyűs kezemmel becses testrészeim próbáltam óvni a fagyos széltől, ugyanis percek alatt komoly veszteségeket szenvedhetnék, ha nem vigyázok kellőképpen! Vicces, de a sherpák, mintha a legszokványosabb jelenséget látnák, szokásos kedvességgel köszöntöttek és pillanatok alatt el is tűntek a viharban! Percekkel később már én is a sarkantyú meredek falán ereszkedtem…
Valamikor ebédidő után értünk le a kettes táborba. Folyamatosan hallottunk a Lhotse gerince felől görgő lavinákat, de szerencsére egy sem érte el útvonalunkat. A délután Dávid ápolásával telt, aki jó szívvel fogadta a frissen főzött teát és a készleteink mélyéről előásott finom falatokat. Ha a magam nevében kell nyilatkozni, úgy éreztem, mintha pár nap alatt jópár évet öregedtünk volna! Magasság – a brutális szobrász! Testem immár több, mint 10 kilóval könnyebb; leszálkásodott, átalakult – a lélek mellett a test is lecsupaszodik! Készen áll a végjátékra!
Suhajda Szilárd
