Nagyon nehéz éjszaka volt, le a kalappal Szilárd előtt, aki lelkiismeretesen olvasztott tegnap este, figyelte állapotom változásait, észnél volt.
Reggelre jobban vagyok, óvatos, gyanakvó optimizmussal várom az expedíció eddigi legkeményebb, legizgalmasabb felmenetét. Közben – talán hajnali hét felé – megérkezik Ang Paszang és Pemba serpa, filmes cimboráink, bajtársaink. Összepakolunk és fél órán belül útban vagyunk a Déli-nyereg felé.
Meglepően jól reagál a szervezetem. Újból és újból visszafogom magam, semmi okom, hogy rohanjak, minél lassabban, egyenletesebben mozgok, annál kisebb az esélye, hogy kárt teszek a torkomban, tüdőmben – vagy felborul a gyomromban kialakult megnyugtató egyensúly…
A Déli-nyeregig az utat a következő szakaszokra lehet osztani: hosszú havas emelkedő, majd hosszú, havas (unalmas) traverz a Sárga-padokig, maga a Sárga-pad, ami egy izgalmas, meredekebb és sziklás haránt menet, majd újabb (kicsivel rövidebb, de semmivel sem kevésbé unalmas) havas ferde traverz következik a Genfi-sarkantyú nevű fekete, sziklás bástyáig. Maga a Genfi-sarkantyú lélegzetelállító, a kiszállás olyan, mintha a kék égbe másznánk bele: látszik odafent egy oromfal, három meredek utolsó lépés, majd felette Semmi. Ott lehet a Déli-nyereg.
Az első pár órában együtt haladunk filmes serpáinkkal: nem mondom, akár bosszantó is lehetne, ahogy Ang Paszang vagy Pemba „előre szaladnak”, majd rendkívül lelkiismeretesen beássák magukat a meredek lejtőbe, előpakolják kamerájukat és felveszik, amint mi komótos uszályként hömpölygünk felfelé a végeláthatatlan lejtőn. Amikor már elegendő filmanyag gyűlik össze a szakasz dokumentálásához, szétválunk: találkozó a Déli-nyeregben.
A Sárga-padok után valamennyire elhúzok Szilárdtól, aki jelzi, hogy minden ok, fényképezget (később erős lelkiismert-furdalásom támad, amikor látom gondos és kreatív felvételeit és összevetem ezeket az általam készített két-három béna képpel…), menjek csak…
Tudom, hogy minden OK velünk, már szinte biztosra veszem, hogy elérjük a Déli-nyerget, igy kiélvezem a magányos perceket, órákat: rajtunk kívül csak serpa mászók mozognak a hármas felett, legtöbbjük oxigént használ. A maszktól kicsit olyan, mintha másik térben, másik valóságban léteznének.
A Genfi-sarkantyú felett hosszú, de minimális dőlésszögű oldalazás következik (gyakran ténylegesen vízszintben haladok) a tényleges nyeregig. Ez már tényleg jutalomjáték. Perceken belül megérkezem az Everest és a Lhotse között feszülő, közel nyolcezres kietlen, szeles, kísérteties nyeregbe.
Bemászom a sátorba, és gyanakvó ujjongással veszem tudomásul, hogy szervezetem meglepően jól reagál a 8000-es magasságra: nyoma sincs a tegnapi „hisztinek”. Kényelmesen bevackolom magam és előkészítem Szilárd oldalát: kitekerem a matracát, elrendezem a kacatjaimat. Talán délután 5 óra van. Szilárd másfél óra múlva fut be, fáznak a kezei, de egyébként ő is remek formában van, bőven tartalékokkal érkezett.
A mi két sátrunkon kívül egyetlen sátor áll csak a nyeregben, jóval utánunk befut egy lengyel kolléga. Ennyi a keménykedők klubja most az Everesten…
Ang Paszang és Pemba ezt az éjszakát már fél liter / perces oxigénes rásegítéssel töltik el. (Szerintem csak a rend kedvéért, hisz elképesztően bírják a ritka légkört.) Mi egyre fokozódó örömmel vesszük tudomásul: menni fog ez, itt vagyunk, egy vékonyka orkán zacsiban, nyolc kilóméterrel a tenger szintje felett, és működünk, létezünk, megvalósítottuk rendkívül szigorú akklimatizációs célunk. Néha-néha még el is szenderedek, messze 100 feletti nyugalmi pulzusom ellenére.
Klein Dávid
