Az új GoalZero elektromos rendszerünk olyan, mint az unikornis: mindenki hallott róla, mindenki emlegeti (már becsomagolták Katmanduban, már Luklában van, valaki látta már a helikopter mellett…) de úgy igazából persze senki nem találkozott még vele…
Lemegyünk megint Gorak Shep-be: ott van áram és néha internet is.
Délben már a fogadóban csücsülünk mindhárman. A fogadós berántja a földszinten, a boltja mögött az aggregátort, mi meg lelógatunk egy 3 különféle kábelből és egy agyon barkácsolt hosszabbítóból álló valamit: dől az áram. Naplókat írunk, letöltjük a meteorológiát.
Sajnos az időjárás nem túl ígéretes: eredetileg 3-4 napot akartunk csak pihenni a következő (egyben utolsó) akklimatizációs kör előtt, de most a szél görbéje azt mutatja, hogy május 4-e előtt aligha érdemes elindulnunk felfelé. Egy kicsit bosszantó, de tudjuk, hogy türelmesnek (és különösen: érzékenynek, figyelmesnek) kell lennünk a Heggyel szemben. Azt nem engedhetjük meg, hogy lepattanjunk az utolsó körről.
Különben is: mint kiderült, a létrákat a jégesés-doktorok május 29-e előtt nem szedik le, május második felében pedig határozottan melegebb lesz (nem is beszélve arról, hogy az oxigénes tömeg valószínűleg az első, május 15 körül várható csúcstámadás során lesz a legsúlyosabb), szóval kivárunk, ha kell, lejjebb ereszkedünk pár napra, biztosra megyünk.
Ha hatodika körül elcsípnénk egy éjszakát a Déli-nyeregben, akkor még mindig lenne elegendő időnk egy alaposabb pihenőre az alaptábor alatt úgy, hogy 18-22 körülre tűzzük ki a csúcstámadást…
Ilyen, és hasonló témákról diskurálunk Edinával és Szilárddal a Buddha fogadó söntésében késő délutánig. Csak vacsorára megyünk haza áramtalan, de lakájos alaptáborunkba.
Klein Dávid
