Szerettük volna, ha Pemba és Ang Pasang idefent vannak, amikor mi felmegyünk éjszakázni a hármasba. Persze biztonságtechnikai szempontból sem árt, ha két ilyen kemény legény várakozik a kettesben, csupán pár órányi mászásra tőlünk, miközben mi felfelé haladunk, de az ő jelenlétüknek diplomáciai jelentősége is lesz: Edinának nem kevés ügyeskedésébe került, hogy a köteleket rögzítő serpa közösség szemet hunyjon partizán akciónk felett. Ha esetleg mégis kérdések merülnek fel, Pemba és Ang Pasang simítják majd el őket idefent.
Sajnos barátaink elég későn érnek fel, mi pedig megvárjuk őket az indulással. Reménykedünk, talán ma is felhős lesz az idő.
Hát nem! Már induláskor megjegyezzük, hogy vészesen nehézre sikeredtek a zsákjaink. „Menetből” építjük ki a hármast, így a tábor kiépítéséhez szükséges lapátot, jégcsákányokat, sátrat, matracokat, hószögeket, bambuszkarókat, főzőt, gázt, alvócuccot, egyebeket mind-mind fel kell cipelnünk.
Kegyetlenül fullaszt a nap, a Hallgatás-völgyén keresztül vánszorogva néha reménytelennek tűnik a küldetés. Nincs kegyelem, nincs hová bújni a perzselő sugarak elől.
Végül, csigalassúsággal, elérjük a rögzített köteleket. Nem fordulunk vissza (bár persze ott motoszkál…), kapaszkodunk felfelé. Az első pár kötéllel nincs baj, meredek a terep, de nyugodtan, egyenletesen haladunk. Aztán meglátom a kékesen, ellenségesen csillogó jeget. Ameddig a szem ellát, páncélként vonja be az ellenséges közeg a felfelé vezető lejtőt. Hibát követtem el! – tudatosul bennem.
Hogy spóroljak a súllyal, a legkönnyebb hágóvasamat hoztam fel, ami azonban ezen a terepen egy lehetetlen agyrém. (Sóvárogva gondolok gyönyörű, agresszív, jégre való vasaimra, melyek az alaptáborban pihennek.) Összeszorítom a fogam. Szilárd közelebb mászik hozzám, lentről figyel. Az oldalsó fogak semmit nem tartanak. Az elsők is csak akkor, ha pontosan, erőből rúgom be őket. Hány lépést bírok majd szusszal? Hányat hiba nélkül? Talán, igen… Kibillent a zsák, csúszom, megpördülök, a mászógép állítja meg lendületemet. Egyáltalán nem veszélytelen: a mászógép mozgó alkatrészét rendszeresen eltömeszeli a hó és ilyenkor nem feltétlenül blokkol. Mi is a következő horgonyom? Egy jégcsavar húsz méterrel lejjebb? Esetleg Szilárd a kötélen?
Összeszedem magam, és rúgok, és káromkodom, és kapaszkodom, és … kicsúszom, újból és újból. Nincs kegyelem, nincs kiszállás. A jég rengeteget kivesz belőlem.
Már sötétedik, mire az 3-as tábor alját jelző sátorroncsokat és köteleket elérjük. Kegyetlenül hideg van. Már egy ideje Szilárd vezet, tartja bennem a lelket, hamarosan sátorhelyet, pihenést ígér. Mint egy bizarr csábító, jégcsimbókos faun áll egy sátorhelynek alig-alig alkalmas hófoltocska mellett.
Fagynak a meggyötört lábujjaim és persze a kézujjaimért is aggódom. Munkához látunk, de a hó kemény. Szil a nap hőse, nála a lapát, ő mar bele a fagyott lejtőbe újból és újból, hogy vízszintes platformot varázsoljon kicsiny sátrunk számára. Én – hogy akárcsak szimbolikusan kivegyem a részem a munkából – a kitermelt jégtömböket mozgatom a kicsiny vízszintes terület völgyfelőli karimájához, nyomkodom, elrendezem őket. Néha a csákányommal, néha kesztyűs kézzel szállok be.
Végül Szilárd kiapadhatatlan energiái és türelme is megfogyatkozik. Igaz, félkész, de csak egy éjszaka lesz… – mondjuk, és ráigazgatjuk a Zajo sátrunkat. Mindent behajigálunk és mi is a kacatok után mászunk. Csak egy éjszakát kell kibírnunk…
Ekkor tudatosul bennem, hogy lábujjaim és én eltávolodtunk egymástól. Nem tudok róluk semmit, nem is érzem őket… Lehántom a bakancsom és visszafogom a pánikot. Nem érhet véget így… Megint csak Szilárd emelkedik a helyzet magaslatára. A következő fél órát mindkét lábam Szilárd hasán, hónaljában tölti. Kitartóan masszírozza őket, és végül – milyen örömteli fájdalom – kiengednek a kis komiszok.
A sátorban csak nagy jóindulattal van két személynek hely, de végül rágömbölyödünk a padlóból kikandikáló szemtelenül nagy jégtömbökre és hozzávetőleg órás blokkokban átszenderegjük-beszélgetjük az éjszakát.
Mert igen: a hegyen mozgó mászók közül elsőként sikerült fent éjszakáznunk a hármasban! Boldogok – és cudar fáradtak – vagyunk.
Klein Dávid
