Az első akklimatizációs körünk előtti éjszaka igazi téli időt hozott. Mint egy fehér szoknya, keményre fújt hó ölelte körül alaptábori lakósátram. Hajnali háromkor már lázasan pakolásztunk. Az étkezősátorban, egy-egy falat zabkása közben teát töltöttünk, bakancsot húztunk, sisakot igazítottunk, jégszerszámokat állítottunk, s az izgatott készülődés közben pudzsa-oltárunk lángja is fellobbant odakint. A zsákokat hátunkra emelve kiléptünk az illatos füstbe és a hideggel mit sem törődve, határozott léptekkel keltünk át a táborunk melletti befagyott patakon, eltűnve a sötétségbe burkolózott gleccseren.

A szelíd formák után egyértelmű volt, hol indul be igazán a labirintus. Fejlámpáink fényében beszűkült a Khumbu világa – nem láttunk messzire. Tudtuk, minő tömeg és összevisszaság van fölöttünk, milyen végtelen és roppant útvesztő alakult ki a lassan kúszó jégár összetört sűrűjében. Hajnalodott már, amikor egy szűk, meredeken emelkedő folyosóba értünk. Ang Pasang, aki szorgalmasan filmezett minket egész mostanáig, haladt elől: a langaléta sherpa – valóban szokatlanul magas mászó - könnyed léptekkel közeledett a kuloár végéhez. Hirtelen robbanásszerű, szörnyű morajlás ijesztette meg a csapatot: felpillantva azt látom, hogy egy félszobányi, kékes-zöldes jéghalom kiválik a fölöttünk ágaskodó szabálytalan formák rendezetlenségéből és borzalmas zajjal útvonalunkra vágódik, megannyi súlyos részre hasad és fékezhetetlenül felénk rohan! Meglepődöttségemben olyan érzésem volt, mintha lassított felvételt látnék: Ang Pasang üvöltve rohant fel a jégfolyosó oldalán! Mögötte én, azonnal visszafelé, rákiáltva Dávidra és Phembára – csupán néhány másodperc volt az egész! Az alattunk kanyarodó jégfal takarásába érve behúzott nyakkal lihegtünk – amilyen gyorsan jött, úgy el is némult a veszedelem: elzúgott mellettünk a jégtömbök sebes folyama, mi pedig fulladozva kérdeztük egymást, mindenki jól van-e! Ez aztán tökéletesen felébresztette az egész csapatot! Egy-két perc után, amint visszatért légzésünk normál üteme, folytattuk utunkat fölfelé…

Lépteim csendjében azon tűnődtem, hogy a Khumbu-jégesés alighanem olyan, mint egy egérfogó. Szándékosan kerülni szeretném az orosz rulett kifejezést. A többiek véleménye szerint, idén spóroltak a hosszú létrákkal, így nem egyszer le kell ereszkedni a labirintus mély járataiba, így minden roskatag jégtorony a fejünk fölött hajladozik. „Itt most gyorsabban kell mennünk!” – hangzik a sporttársak tanácsa. Gyorsan, amikor először vagyunk hatezer méteren, igen nehéz rohanni! Az ember inkább összeszorítja a fogát és arra gondol, úgysem most fog összedőlni! Egy kicsit olyan ez, mint amikor a kisgyerekek eltakarják a szemüket, így azt gondolva, hogy láthatatlanná válhatnak.

Eleven világ vesz minket körül. Mintha pulzálna a gleccser, mintha suttogna és minden kanyar után meglepetést tartogatna. Szemlélődünk, figyelünk, csodálkozunk: a felkelő Nap fényében csodavilággá változik az ijesztő jégkígyó. Az egyik szakaszon méretes kőtömbök ágyazódnak az ösvénybe: fölöttünk őrült méretű fal, leszakadt függőgleccser és mintha óriások vagy istenek által kimarkolt sziklahalom egyensúlyozna a meredek hegyoldalon. Egészen valótlan. Felfoghatatlan tömeg, mégis, mintha egy fuvallat elég lenne, hogy minden ránk szakadjon. Tágra nyílt szemekkel pillantgatok fölfelé és Dávidra – mindketten szedjük a lábunk! Lassan enyhül a terep és a hosszabb-rövidebb létrákon átegyensúlyozva az utolsó, mély hasadékokat és magunk mögött tudhatjuk. Az első tábor központi részén miénk az első sátor: a fokozódó szélben alaposan lecövekeljük lakunkat. Elégedetten bevackoljuk magunkat és miközben berendezkedünk az első 6000 méter fölötti éjszakánkra, arra gondolunk: jó itt! Talán nem ezt a következtetést várnánk egy ilyen kalandos nap után, mégis ezt érezzük…

Suhajda Szilárd