Fekete napom volt a mai… Reggel már egész elégedett voltam magammal – pihentető alvás után szép magas szaturációval, alacsony pulzussal ébredtem – majd az alaptábor csinosítása, a kiépítés véglegesítése is remekül haladt, amikor egyszer csak – durr! – beütött a krach. Vagy a vízben volt valami (esetleg nem volt tökéletesen forralva) vagy valamelyik étel nem feküdt jól a gyomromban, de röviddel ebéd után aggasztó tüneteket kezdtem produkálni, méghozzá gyakran.
Kegyetlenül dühös vagyok: lassan itt lenne az ideje, hogy megkezdjük az első akklimatizációs kört, erre tessék… Annál viszont nincs rosszabb, mintha dolgunk végezetlenül, csonka akklimatizációs körrel térünk vissza. Hasmenéssel nem mehetek fel. Még egy nap várakozás…
Délután viszont vicces epizódnak is részese lehettem: sátram felett, egy jégtorony tetején egyszerre kiabálást hallok. Valaki a nevemen (vagy valami ahhoz hasonlón) szólongat. Mire kelletlenül kikecmergek, a látogató már a sátram mellett ténfereg, és egy elnagyolt térképet nézeget. Talpig hegymászó ruházatba öltözött fiatal serpa, hátán hátizsák, amire viszont jókora UTP kábel köteget erősített. A telefontársaságtól jött – tájékoztat – miután néhányszor már kivertük a balhét, hogy az alaptábor internetünk nem működik. Már napok óta keresi a táborunkat, csak „nem volt pontos a címünk”. Most már megvan: közvetlenül a patak mellett, a Seven Summits helikopter leszálló jégkupaca tövében. Megbeszéljük, hogy idáig nem ér el igazán az alaptábor fölé telepített adó jele és megígéri, hogy másnap hoz egy routert ebéd után. – Áramotok egyébként van? – kérdezi még elmenőfélben. Na igen… Ez itt a vadnyugat.
Klein Dávid
