Ma folytatjuk az alaptábor kiépítésének lassú és nehéz munkáját. Ne feledjétek: egy jégesés tövében, szétterülő, hullámzó gleccserfelszínen – azaz jégtornyok között felgyűlt sziklalapokon – kell elhelyeznünk a sátrainkat, kialakítani az áramellátást (azaz napelemeket, akkumulátorokat, áramátalakítókat telepíteni és kábelezni), antennát emelni, hordókból, ládákból „bútort” varázsolni a különféle sátrakba és persze széthordani fajta és funkció szerint a rengeteg élelmet és felszerelést.
A munka lassan megy 5200 méteren. Pár lépés után megtorpanok, lihegek és figyelmeztetem magam, hogy semmi értelme túlerőltetnem magam. Az akklimatizációt nem szabad sürgetni. Minden reggel és este megmérem a nyugalmi pulzusomat és az oxigénszaturációmat. Az előbbi magasabb, az utóbbi jóval alacsonyabb a tengerszinten megszokottnál. Az akklimatizáció egyik jele majd az lesz, ha a pulzusom már lejjebb kúszik, a szaturációm kicsit feljebb – és persze fejfájáscsillapító nélkül tudok aludni éjjel.
Valamikor napközben érkezik a hír, hogy a jégesésben omlás történt: egy összeroskadt jégtorony megrongálta a már kiépített kötélpályát, így, ha akarnánk se tudnánk elindulni még felfelé. (Az omlás idején szerencsére senki nem tartózkodott az adott szakaszon.)
Este összegyűlünk az ebédlősátorban és Nyíma kiváló főztje mellett megbeszéljük a következő pár napot: még sok a munka idelent és a szervezetünknek is akad még tennivalója, mire készen állunk majd a felmenetelre.
Klein Dávid
