Ma először ébredünk mi hárman az alaptáborunkban, hisz tegnap délben elköszöntünk Mohai Balázs barátunktól… Rajtunk kívül itt vannak persze nepáli – jórészt serpa – barátaink, akik nélkül igencsak mostoha lenne az életünk idefent.
Nagy nap a mai: ma lesz a pudzsánk. Ez egy áldó szertartás, melynek lényege, hogy megkérjük a hegyet, hogy lejtőit tapodhassuk. (Az 1920-as években a britek előszeretettel alkalmaztak buddhista vallású, serpa származású teherhordókat, akik e szertartás nélkül nem léptek volna a hegyre. A hagyomány máig megmaradt és mi, nyugati mászók is átérezzük ennek fontosságát. Miközben a láma felolvas hosszúkás szent könyvéből, borókaágakat éget, rizst, campa lisztet, vizet szór a tűzbe, mi végiggondoljuk, milyen kacskaringós út vezetett minket idáig, kik vagyunk egyenként és együtt, mint csapat, mit várunk, milyen kérdések, álmok hoztak minket ide…)
Ahogy a kövekből emelt oltár előtt üldögélünk csukott szememmel, végre világosan látom a hegyet: megérkeztünk, mi hárman, a Csomolungma lábához, és most megszólítjuk. A szertartás végén egy khatát – áldó sálat – kapok (ezt az expedíció-vezetősdit nehéz kiverni a fejükből). Hirtelen felindulásból magamhoz vonom Edinát és Szilárdot, és összeölelkezünk hosszan, csendben. Hármunknak is elég nagy ez a sál. A láma mosolyog.
Klein Dávid
