Dingbochéból kellemes ösvény vezetett következő állomáshelyünkre. Ebéd után értünk a Thokla-hágó síremlékeihez, ahol csortenek végeláthatatlan sora őrzi a hegyekben maradottak emlékeit. Összevont szemöldökkel sétálok körbe, amikor észreveszem Alex Lowe nevét. Csendben megállok előtte, egy kis követ szedek fel a földről és a „síremléke” egy szürke pontjára fektetem. Micsoda mászó, micsoda ember! És milyen szép szerelmi történet… Érzékeny pillanatok ezek mindenki számára.
A lobuche-i vendégház (4910 méter) étkezője hangulatos, de a kályha füstjétől fullasztó; a falak tele relikviákkal és a magashegyi betegséggel kapcsolatos infókkal. A rendelt palacsinta inkább kenyérlepényre emlékeztet. A szobák vékony falai minden hangot átengednek, néhol még a fény is átszűrődik. Mégis azt mondom, luxus ez: a vendégházak kényelme bevallom, megszokható és megszerethető. Én, aki örökkön sátrazáshoz van szokva, elégedetten dőlök hátra a színes takaróval letakart pamlagon! Lesz még időnk sátrazni – messze a június!
Vacsoránál még mindig nincs étvágyam. Az asztaltársaságnak lavinabalesetünkről mesélek. Este még a szerelmemmel, Timivel is tudok beszélni – boldog vagyok, hogy hallom a hangját! Tesóm is örül, hogy jelentkezem! Mennyire tudnak hiányozni ezek a lányok!
Éjjel a vizespalackot már a takaró alatt tartom, hogy iható hőmérsékletű maradjon. Mint mindig, sokat pisilek. Helyes!
Suhajda Szilárd
