Pihenőnapot töltünk Dingbochéban. A falvacska magassága (4410 méter) tökéletes, hogy a túra során még alaposabban akklimatizálódhassunk. Az értékeim kitűnőek: a véroxigénszintem átlag fölötti, pulzusom alacsony. Jól vagyok – mondanám, ha a gyomrom békét adna végre! Folytatódik a korábbi tortúra: reggeli közben hamar egyértelmű lesz, hogy ilyen állapotban nem tarthatok a csapattal az akklimatizációs sétára. Bolust veszek be, Dávidtól újabb hasfogót kapok, még a Pakisztánból hozott csodagyógyszerem is bevetem, sőt! Hagyom magam a kólára rábeszélni!
Délelőtt alszok. Most érzek először fejfájást. Kora délután megérkeznek Dávidék: együtt ebédelünk, de most sem tudok fél tányér rizsnél többet enni! Alig bírok egyenesen ülni! Bosszantó! Három körül összeszedem magam és elindulok végre sétálni. Felballagok a falu fölötti dombra, fél órát üldögélek 4725 méteren: már gondolatban is gyógyítom magam. Felhőbe kerülök, sűrű köd vesz körül. Fantáziálgatok: erőtlenségemben gyengédségre vágyom – de ez most nem segít. Mégis jó érzés e távoli gondolat…
Az esti zuhany felüdít: egyetlen vödörnyi meleg vizet folyathatok testemre. Kipróbálom az angol szappanra emlékeztető helyit: a markánsan illatos habbal többször átdörzsölöm magam és próbálom leöblíteni a gyengécske vízfolyásban. Indokolt volt már a fürdés!
Vacsorára megpróbálkozok egy vékony tonhal pizzával…
Átlátogatunk a szomszédba, hangulatos esti beszélgetéssel zárul a nap. Döbbenetes holdfényárban és az egész falut belengő fahéj illatban sétálok haza.
Suhajda Szilárd
