Az újabb munkanap állandó programja az lett, hogy rendszeresen beugrottunk a varrodánkba, hiszen nem egyszer a sarokban heverve várakoztak ruháink, ugyanakkor ez volt az utolsó 24 óránk a fővárosban. Minden teendőnk sürgető és fontos volt. Folytatódott a vásárlás, Dávid újból az expedícióval kapcsolatos irodai munkáiba vetette bele magát – közben a trekking csapattal is össze-összefutottunk. Edinával extra matracokat, húzózsákokat, mindenfajta alaptábori kelléket és többek között több tízliternyi rostos gyümölcslevet vettünk. Egy újabb kör alkalmával, amint Dáviddal egyik sikátorból a másikba baktattunk, hirtelen magyar nyelvű örömkiáltás hasított bele az utca forgatag zajába: egy kedves leányzó, nehezen leírható, fantasztikus boldogsággal az arcán szaladt felénk, hitetlenkedve, hogy tényleg sikerült találkoznia velünk! Valóban, szinte hihetetlen, hogy a katmandui káoszban szembe találkozunk, de sikerült! A lelkesedést látva már-már mi is megilletődtünk, s kedélyesen öleltük meg – az egyébként önkéntesként Nepálban dolgozó – magyar leányt! Hasonló meglepetés volt a K2 expedíción megismert lengyel betyárokkal találkozni, akik jellegzetes, minden mondatukban több alkalommal is felcsendülő káromkodással üdvözöltek már messziről! Ijesztő és komikus volt a harsogó „k betűs szót” meghallani az utca másik oldaláról! A buddhista ország hétköznapjaiban nem várt momentum, mit ne mondjak!
Délután elszállították hordóinkat, Dávid konstatálta a nem kevés plusz súlyt, összekészülődtünk a másnapi utazásra, a búcsúvacsorán pedig valamennyien táncra perdültünk – beleértve a túracsapat elszánt tagjait is! Katmandu egy igazi csodavilág – azt hiszem, máris hiányzik!
Suhajda Szilárd
