Skardu. Hosszú idő után újra dudaszóra, motorzúgásra és állandó zajként hullámzó utcazajra ébredünk. Hotelszobánk egy szemetes sikátorra néz, így ablakainkat inkább a függöny takarásában hagyjuk. Ágyam végébe halmozott néhány ruhadarabomat áthajtogatva ijedten ugrok fel, amikor Quechua kabátomból egy kisebb skorpiót rázok ki: harciasnak tűnik a jószág, látszólag jobban meglepődött, mint én! Dáviddal együtt, gondosan terelgetjük a kijárat felé, de hamar elbújik a fürdőszobai burkolat egyik repedésében…
A csomagjainkról nincs hír. Talán megvannak, mondják az illetékesek. Egy értékes adagnyi felszerelésünk már elveszett a hegyen, így további cuccaink épségében maximálisan bízunk. Nem izgulunk. Egyébként is általános információhiányban tengődünk: nem tudjuk, mikor fut be a karaván, nem tudjuk, mikor indulhatunk majd tovább, nem tudjuk, egy idegen szakács miért ront be szobánkba az éjszaka közepén és követel tőlünk egy maréknyi rúpiát! Anyaszült meztelen, csodálkozva bámulunk rá a félhomályban, de hiába kérjük kedvesen, ugyan menjen már ki, a kis krapek tántoríthatatlan: áll a szobánk közepén és magyaráz nekünk! Nem is értem. Mintha egy komikus álom háttérszereplői lennénk…
Kacérkodunk, hogy a bazár központjában található Paris Beauty Saloon-t meglátogassuk, de inkább növesztjük még szakállunkat. Az előkelő szépségszalon egy garázs méretű vályogviskó egyébként, ahol a pacsulik illata a közeli motorszervíz, egy zöldséges és a nem túl távoli hentesüzlet intenzív szagával keveredik. Az utcakép sokszor olyan, mint egy Bosch festmény: számunkra érthetetlen káosz, megannyi történés és felfedezni való, érdekes részlet! A dolgok és összefüggések nem feltétlenül logikusak vagy érthetők, de mégis rend és harmónia van: minden működik, csörgedezik szépen saját medrében. Ilyen az itteni élet: nincs kérdés, nincs kétely. Működik. Panaszkodás és gond nélkül. „Ne gondoljuk, hogy szegények vagyunk!” – mondja kedélyesen az egyik, látszólag ágrólszakadt balti férfi. „Mindenünk megvan, ami a boldogsághoz kell!” És tekintetében csakugyan teljesség és a legőszintébb öröm csillan fel.
Ebédünk fűszeres, finom csirkeétek… eltűnődve hallgatjuk a távoli imádságokat. A városi élet lassan magával ragad minket: gondolatban nehezebb visszatérnünk a hegyekből. A civilizáció üdvözöl minket, de mi még mindig messze járunk…
Suhajda Szilárd
