Elég sok foglalt házban, kommunában és elhagyatott, romos állomás épületben aludtam már ahhoz, hogy az érzés ismerős legyen… Ahogy reggel mocorogni kezdek, a vakolat (sár), ami éjjel a mennyezetből rám pergett, szépen tovább csordogál-hullik Szilárdra. A lengyelek hamar elhúznak. Mi komótosabban készülődünk.
A nap első fele: búcsú és érkezés. A legelőket cserjés vidék váltja fel, a levegő egyre párásabb és boróka, friss vízpára és tehéntrágya illatával terhes, a cserjések pedig lassacskán girbegurba fáknak adják át a helyüket. Pár óra elteltével megjelennek az első karámok, majd csapatba verődve színes és piszkos ruhájú gyerekek támadnak ránk vidáman, végül beérünk Hushe faluba. Úgy érzem, vége az útnak. Szomorú mosollyal vackolom be magam egy téglaépület árnyékába. Mellettem Szilárd. Ő is fáradt, szomorkás, boldog. Jó, hogy ezt együtt csináltuk végig.
A helyiek kivárják, amíg egy terepjáró karavánnyi hegymászó leszállingózik a hegyről. Előkerül néhány sofőr, és már csapatjuk is. Az út messze nem olyan veszedelmes vagy hosszú, mint felfelé Szkardu és Aszkole között, de azért érdekes nézni ezt a sok fura izét az út mellett: oszlopok, házak, kábelek, járművek, boltok, bazár… A világ, idelent.
Délutánra Szkarduban vagyunk. Sok olyasmit veszünk, amivel el szeretnénk rontani a hasunkat és 77 alaptábor teljes melegvíz készletét elzuhanyozzuk. És ez így van jól.
Klein Dávid
