Furcsa nap ez a mai… Átmeneti. Tegnap még teljesen átadhattuk magunkat az érzésnek: a K2 nemet mondott, ma már viszont az visszaút izgalmai, furcsa várakozása keverednek majd ezzel a fura elmúlás érzéssel…
Leemelem a sátramat – ezt a mókás orkán buborékot, ami az otthonom volt egy hónapon keresztül – a hatalmas kőkupacról, amin büszkén trónolt, és hopp!, varázslat, minden megváltozik… Valami megváltozik bennem… Ez most nem sikerült. De hatalmas kaland volt, amit együtt éltünk át, Szilárddal. Éljük át együtt, végig. Itt az ideje, hogy elinduljunk lefelé.
Az út első fele a szokásos morénán botladozásból áll. Pár óra alatt elérjük Concordiát (4622 m), a Baltoro, Feslső-Baltoro és a Godwin Austin gleccserek híres összefutását (mi a Godwin Austinen érkezünk északról), majd rövid pihenő után folytatjuk utunkat délnek. Engedélyt kaptunk ugyanis, hogy a híres és gyönyörű Gondogoro La hágón keresztül ereszkedjünk le a Hushe völgy irányába. (Ezért nem fordulunk Concordiánál nyugatnak a Baltoro-gleccserre.) A délutáni órákban rátérünk a Vigne-gleccserre, a Felső-Baltoro egy mellékágára. Továbbra is délnek haladunk, Ali Camp irányában. Itt már a gleccser felszín kisimult és jeges. Szinte artikus a hangulat: nagy fehér lapos semmi: lábunk alatt recsegő jég.
Az ég felhős, néha havazik, néha fúj a szél. (A mai volt az egyesek által sokat emlegetett „legjobb csúcstámadó nap”.) Az 5010 méteres Ali Camp-et (egy szikla bucka a Vigne-gleccser és a Nyugati-Vigne gleccser elágazásánál néhány sátorral és átmeneti kalyibával) délután 5 felé érjük el. Bár reggel óta menetelünk, valahogy fura érzés itt és most megállni… A többiek éjfél körül szeretnének indulni a hágóra… Mi csak könnyű cuccokat pakoltunk, élelmünk is csak szűkösen van, sátrat nem hoztunk… Tényleg itt akarunk pihenni? Kételyeinket megosztjuk Alexszel, a román sráccal, akit még az Annapurnáról ismerek. „Drakulának” felcsillan a szeme. „Gyerünk!” – határozunk, és valamikor 6 és 7 között tovább indulunk az 5620 méteres Gondogoro La hágó felé.
Ránk esteledik. Az első másfél órában a két gleccser szétfolyását jelentő síkságon kell átvágnunk. Valahol a lejtők aljában, talán egy bő óra elteltével, ránk sötétedik. Fellobbannak a fejlámpák fénycsóvái. Lélegzetelállítóan szép a táj. Csak mi (és fél órával előttünk egy kicsiny lengyel csapat) vagyunk a hegyen. Kékesfehéren csillog a hó, az égről eltűnnek a délután felhői és előbújnak a Karakorum fényes csillagai. Lábaink alatt néha recseg, néha szusszan, szöttyed a hó. Ahogy feljebb érünk, egyre inkább tart. Ami jól jön, mivel nincs rajtunk hágóvas, könnyű túra bakancsban vagyunk.
Félúton megmagyarázhatatlan öröm kerít hatalmába. A többiekre nézek: Alex és Szilárd is láthatóan érzik, ez most a „mi csúcstámadásunk”. Jó itt lenni. A meredek szakaszokon „rögzített” kötelek várnak. (Pl. egy szőlőkaró remek horgony tud lenni…) Erős fenntartásokkal használjuk őket. (Beülő egyébként sincs már nálunk…) 21:30 lehet, mire elérjük a „csúcsot” (a hágót). Bevárjuk egymást. A hágó becsült felezővonalát együtt, egymásba karolva lépjük át. Aztán lekapcsoljuk a fejlámpáinkat és csak csodáljuk a csillagos eget, a hegyek sötét kontúrjait. A tejút sűrű lepelként borul fölénk. Megöleljük egymást és megkeressük a lefelé vezető utat.
A Gondogoro La hágóból DNY-i irányban a Keleti-Gondogoro-gleccserre ereszkedünk le. A lejtő fekvése miatt jórészt száraz, kőtörmelékes. Itt irgalmatlanul hosszú rögzített kötelek segítségével kell leóvakodni a végeláthatatlan és meredek lejtőn úgy, hogy közben az alattunk haladókat ne likvidáljuk egy lerúgott sziklával, megindított kőgörgeteggel. Mi csak hárman vagyunk, de még így is alaposan megszenvedünk ezzel a szakasszal. (El sem tudjuk képzelni, milyen cirkusz lesz itt, ha 30-40 ember ereszkedik majd le órák múlva, egyszerre, ugyanitt. Csak álltani tudjuk a sugallatot, ami rávett minket, hogy ne várjuk ki a tömeg indulását Ali Camp-ben.
Végül elérük a „pokol csúszda” alját. Az ösvényt a sötétben nem találjuk, de sebaj. A Keleti Gondogoro, majd (miután összefutnak) a Gondogoro-gleccser biztosan lefelé, a jó irányban vezetnek. Botorkálunk a gleccseren, néha szakadékokat ugrálva át. Három álláspont, három nagyjából egy irányba mutató vektor vagyunk. Alex: „Kövessük a gleccsert, menjünk lefelé!” Szilárd: „Korábbról emlékszem, az ösvény a jobb oldali oldalmorénán van valahol, tartsunk jobbra!” Én: „Aludjunk! Éjfél van, reggel mindent jobban látunk majd.” Végül találtunk néhány lapos sziklát. Alex hálózsákja egy hordár hordójában van, így megosztom román cimborámmal az én zsákomat. (Minden éjszakai forgolódás komoly koordinációt igényelt, de végül egész jól aludtunk.)
Klein Dávid
