Hullámzó érzelmekkel sodródunk, bukdácsolunk végig a mai napon... A változatosság kedvéért bosszantóan szép nap a mai. Süt a nap, tiszta az ég, ragyognak a hegyek...
A fegyelmezett napi rutinom a hegy megmászásának lehetőségével együtt semmivé foszlik: nincs inhalálás, torok öblögetés, felszerelések számbavétele, javítgatása...
Téblábolunk a gleccseren, tétlen nézzük, ahogy a sátrunk körül felhalmozott kőkupacból itt is, ott is kimozdul egy darab és legurul, hogy csatlakozzon szerteszét heverésző társaihoz. (Ez a kőkupac védi a sátor alapterületét az olvadástól. Korábban lelkesen és lelkiismeretesen védelmeztük, építgettük ezt. Az entrópiával dacolva fenntartottuk kicsinyke "szigeteinket" – most pedig elengedjük mindezt...)
A feszültség elmúltával megkönnyebbülést is érzek, ami összekeveredik a szomorúság hullámaival... Mennyire mások ezek a napok, mint a sikeres Johnnie Walker Annapurna Expedíció utáni gyerekesen boldog pillanatok... Kevesebb, mint három hónapja volt...
Néha érzem, hogy egy gyönyörű helyen vagyok, hogy Szilárddal keményen nekifeszültünk a hegynek és fantasztikus kalandokat éltünk át, hogy expedíciós hegymászók vagyunk és most mindannyiunknak nemet mondott a hegy... Több száz ember csomagol körülöttünk a gleccseren. Gyengébb pillanataimban azonban nehéz bölcsnek lenni...
Klein Dávid
