Minden indulást megelőző este nyugtalan az ember. Izgatott, elaludni is alig tud. A korai vacsora után még néhány gondolatot papírra vetettem, majd naplómat szépen összecsukva és egy utolsó pillantást vetve menetkész felszerelésemre, eloltottam fejlámpám fényét. Hajnali kettőkor arra ébredtem, hogy egyenletesen és csendesen, esik a hó. Ezután viszont mély álomba merülhettem. Ötkor keltünk ki sátrainkból.
A tábor úgy festett a felkelő Nap fényében, mint egy giccses karácsonyi képeslap. Gyönyörű volt! Az elnagyolt reggeli és némi töprengés után úgy döntöttünk, elindulunk fölfelé. Most először, teljes pompájában csodálhattuk meg az örökké változó gleccsert, hiszen eddig csakis éjszaka és estefelé keltünk át rajta. Az előretolt alaptáborban kövek közé rejtett felszereléskupacunkhoz érve ráérősen helyet foglaltunk, és mint akik érzik, még várniuk kell, folyamatosan a rádiót figyeltük. Dávid minden csatornán információt próbált gyűjteni a magaslati táborok állapotáról. Ekkor még nem tudtuk, hogy a reggel hallott két hatalmas, ágyútűz szerű robbanás mit is jelentett...
Tegnap az irgalmatlan vihar, ma pedig a kánikula és a veszedelmes állapotú hó kényszerített visszafordulásra minket. Hosszú időn keresztül beszélgettünk az ABC-ben lehetőségeinkről, arról, hogy mi szól a továbbmenetel mellett és ellen – még egy egyszerűcske listát is írtam, hogy jobban lássam helyzetünket. Abban mindketten egyetértettünk, hogy van bennünk valami rossz érzés, hiába is hajtogatja minden expedíció, hogy a következő napok jelentik az egyértelmű csúcssikert a K2-n.
A magaslati táborokból már ekkor szállingóztak lefelé a mászók. Rengeteg nedves, veszedelmes hó esett le az utóbbi napokban...
Rohamléptekkel és kitikkadva értünk vissza az alaptáborba. Nem vesztegettük az időt, hiszen tudtuk, pihennünk kell mielőbb, mert holnap éjszaka újra nekiveselkedünk. Pár perccel ebéd után, úgy kettő óra körül, épp azon tűnődtem, miért nincs egy "Szeretlek" gomb is ezen a műholdas jeladón... Dávid, kezében a rádióval, furcsán integetve sietett felém. Kíváncsian vártam, mégis mit fog mondani. "Vége van." – nézett rám. Nem értettem. A rádiójelentésben a következő hangzott el: a 3. magassági tábort ma reggel elpusztította egy hatalmas lavina. Legalább 25 sátrat, 1,5 km kötelet és mintegy 200 oxigénpalackot söpört le a hó! (Ekkor hallhattuk a robbanásokat, hiszen két palack szétdurrant a Fekete-piramisra zuhanva! 300 bar nyomás nagyot szól ám!) A kettes tábor felett a már kiépített kötelek nagy részét is megsemmisítette a hóár.
Elcsuklott a hangom. Ledöbbentett a hír. A legfontosabb, hogy senki nem volt odafent. Senki nem sérült meg! Egek! Könnybe lábadt szemekkel tudatosult bennem, hogy minő szörnyű tragédia bontakozna most ki, ha azt a csapatnyi sherpát nem állítja meg tegnap a vihar és a hármas táborban éjszakáznak. Arra nem is gondolva, ha a 25 sátor is tele lett volna. Akár csak két személy sátranként! A harmadik magashegyi tábor helyén semmi nem maradt. A hó mindent vitt. Mindent lesöpört. Tavaly is itt veszítettem el Simond sátramat és minden felszerelésemet...
A lavina híre futótűzként terjedt az alaptáborban. Új helyzetet teremtett, hiszen minden további tevékenység a 3-as és 4-es táborok és a felvezető kötélpályák kiépítettségétől függött. Ez most egy csapásra megsemmisült. A pusztító ár nem csupán egy teljes tábort, az útvonalat és megannyi felszerelést vitt magával, de a reményeket is szertefoszlatta. A hegyek Hegye, a K2 alighanem bezárja kapuit az idemerészkedők előtt. Késő délután van. Sötét árnyak ereszkednek. Szürke viharfelhő ül a csúcson. Az eluralkodó borús hangulatból csupán a Broad Peak fölött kőröző siklóernyős zökkenti ki az alaptáborba visszaérkezett, csalódott mászók tucatjait. Minden leérkező társunknak elmondhatatlanul örülök! Az elmúlás érzése uralkodik el rajtam... Érzelmes vagyok és nyugtalan. Dávidot szorosan megölelem. Nem látja a napszemüvegem mögött, de sírok. Egy új és intenzív élmény kezdődik most: megérteni és felfogni, mi is történik...
Suhajda Szilárd
