Reggelente súlyos hó-paplant rázunk le sátrainkról. Van valami szomorú, elmúlás-hangulatú szépség napjainkban. Itt, a világ végén, a fehér, szüntelenül kavargó semmiben botorkálunk nap, nap után, jégen, sziklán csoszogva.
Folyamatosan esik a hó. Néha szakad. Néha szállingózik. Néha szitál. A napelemekből maximum 10 perceket tudunk kicsikarni, aztán visítani kezd az inverter, lemerül az akkumulátor és újból csak a táborra szakadó hóesés zajait hallani. Egy-egy ponyván eléri a hótakaró a kritikus tömeget és sistergő zörejjel a földre csúszik egy hókupac.
Valóban: az előrejelzések mutatnak egy ablakot 25-26 körül, de mi még nem aludtunk a 3-as táborban, így elég elkeseredett, "csak azért is" csúcstámadás lesz, lenne ez... Az egyértelmű, hogy MOST semmilyen lehetőségünk nincs a mozgolódásra.
Az első kínálkozó alkalommal felmegyünk – akárminek is nevezzük majd: csúcstámadásnak, akklimatizációnak – aztán, ha nem érjük el a csúcsot, reménykedünk majd, hogy az időjárás felajánl még egy lehetőséget augusztus elején... Insallah!
Be kell ismernünk, ezek a Johnnie Walker K2 Expedíció legemberpróbálóbb napjai...
Klein Dávid
