Időben kipattanok a hálózsákomból, hiszen ma reggelre komoly terveink vannak: kapom a svájci bicskám és a sátram egy rejtett zugában kialakított éléskamrából előrántok egy szép szál csabai kolbászt és lekanyarintok egy szelet füstölt szalonnát is! A finom falatokkal kezemben már szaladok is (bukdácsolok valójában) a konyhasátor felé – szemem sarkában látom, hogy Dávid is épp ekkor kászálódik elő hálófülkéjéből és elégedetten bólogat utánam. A fiatal szakácsoktól egy lilahagymát kérek és sikerül három darab, változó állapotú tojást is kialkudnom (ugyanis egy-egy tálcán a tojások többsége össze van törve vagy épp valamilyen felismerhetetlen stádiumában vár feldolgozásra). A következő pillanatban már csattog is a kés a vágódeszkán: aprítom a hagymát, a szalonnát, a kolbászt! Felvillanyoz a művelet, otthon érzem magam, szép hétvégi reggelek jutnak eszembe, olyanok, amikor sietve ügyeskedünk a konyhában, hogy pazar reggelivel lepjük meg Kedvesünket, mielőtt Ő álmosan kikelne az ágyból! Ráadásul imádok szeletelni és aprítani! A konyhásfiúkra is átragad a hév, miközben lázasan lesik a folyamatot és aggódnak ujjaim épségéért! Eszembe jut, hogy hirtelen felordítok és ökölbe rántom a kezem, mintha oda lenne az ujjbegyem, de inkább hanyagolom a rossz tréfát...
Még serceg a mű, mikor Dávid elé tálalom az egyedi módon félbehajtott rántottát. Már csak a szokásos reszelt sajt hiányzik belőle, na de sebaj, úgy majd nyár végén, hazatértünk után. Itt és most, ez és így tökéletes! Csapatit törünk mellé és elégedetten falatozunk: Dávid négyszer olyan gyorsan, mint én! Valójában én eszem lassan. Élvezzük az ízeket!
Legszívesebben máris indulnánk újra fel: kipihentek vagyunk, egészségesek, erősek! Tettre készek! A délelőtti esőben (igen, mostanság éjjel-nappal eső esik ötezer méteren! Valóban hihetetlen!) befutnak az időjárás előrejelzés részletei: kedvünk lelohad. Dávid nyomozásba kezd, egyeztet más nagy expedíciókkal, a kedvezőtlen jóslatok sajnos egybevágnak. Hamar egyértelművé válik, hogy nem tudunk terveink szerint, azaz holnap hajnalban elindulni újabb akklimatizációs körünkre! Csalódottan vonulunk vissza sátrainkba és a ponyvát csapkodó esőcseppek ritmusára álomba merülünk: görkorcsolyázok. Nyár van...
Majd hirtelen ebédidő. Délutánra csillapodik a szél és az eső is és Dávid javaslatára kitelepedünk sátraink elé. Kitűnő ötlet! Az aprócska kempingasztalra egy konzervnyi füstölt makréla kerül, hozzá füstölt sertéscomb csíkocskák, sőt, szinte szálak, hiszen eme csemegénk már csakugyan fogyóban van – tartalékolunk. A szivar mély íze keveredik a Johnnie Walker Black Label intenzív aromájával – mindenből csak egy pici, szinte jelképes mennyiség, mégis csodás hatással van ránk ezen hirtelen rögtönzött ünnepi szertartás. Az élmény feloldja bennünk a nyilvánvaló csalódottság okozta feszültséget és már nem is látjuk annyira baljósan, hogy újra többet kell várnunk a tervezettnél. Ehhez hozzájárul az is, hogy szövetségeseink vannak az alaptáborban: megtudjuk, hogy mások sem akarnak idő előtt levonulni, csak mert most rossz lesz az idő! A többség augusztus első hetéig gondolkozik – ez megnyugtató! Tudjuk, minden jól ki fog jönni! Van időnk! Kedvből és elszántságból pedig kifogyhatatlan tartalékaink vannak! Hosszasan cseng a skardui bazárban verbuvált míves pohár: a Hegyre pillantunk, a Szerelemre koccintunk, a Barátságra, az életörömre! Mindenkire és mindenre, ami fontos! Rátok! Egészségetekre!
Suhajda Szilárd
