Enyhe fejfájással forgolódunk második, 6700 méteren töltött reggelünkön. Ugyanakkor, végre remek éjszakánk volt! Derűsen csiholom össze kovakövem és már forr is a hólé, készül egyik adag tea a másik után, s mire nyolcat üt az óra, már csatoljuk is a vasakat bakancsaink talpára. Igen, kényelmes
indulást terveztünk mára! A napsütésnek hála a sátorban megfagyott pára egy része is megszáradt, ráadásul így a hőérzetünk is más - mégiscsak jobban esik kikászálódni és megtenni az első lépéseket felfelé. A mindenségit, de lassan indul be a menet! Lépéseim és lélegzeteim száma alaposan felborul: 2-3 lépésre nem kevés pihenőidő jut! Az első sziklatornyok után megiszom öt korty teát - mindig ennyi az adag: a meleg folyadék és a belekevert Aptonia italpor érdekesen pikáns, de hatásos elegyet képez. Végre beindulok! Úgy érzem, vehemens erővel kapaszkodok fölfelé, holott egy külső szemlélő bizonyára továbbra is azt látná, hogy lomha és lassú pont vagyok a K2 gigászi oldalában! Sőt, talán mozdulatlan pont! Minden esetre, szépen beérem Dávidot, de mire az első "kulcshelyhez" érkezünk, már állhatunk is meg! Az egy nappal korábban, a kettes táborból indult áradat (több tucat mászó, akik nagy része már a 2. táborból oxigénnel indult!) most úton volt lefelé. Az adott falszakaszon csupán egyetlen személy tudott egyidejűleg mozogni, így senki sem indulhatott felfelé, ha épp valaki már lefelé ereszkedett - vagy fordítva. Azonban a föntről érkező tömeg nem csupán "túlerőben" volt, de egy sérült mászót is segítettek lefelé, aki a Fekete-piramis egy baljós szegletében - az elszakadó kötél miatt - a hátára zuhant, de esése mégis hihetetlen szerencsésnek bizonyult, hiszen járóképes maradt és a sziszegés és jajgatás ellenére is araszolgatott lefelé. Kiszakadt pehely anorákjából nagy csomókban fújta ki a tollat a szél...
Az egyre erősödő viharban vagy egy órát álldogáltunk egy helyben. 6900 méteren, fokozatosan átfagyva már az új, "akklimatizációs bakancsom" is kezdett kevésnek bizonyulni! Ilyen hidegben, ennyi várakozásra kényszerülve igencsak alul voltunk öltözve. Nem csupán fáztunk, de a továbbhaladás is reménytelennek tűnt, hiszen szüntelen csak gyűltek a sziklafal tetején várakozók! Ráadásul a fentről érkezők egy közelgő éjszakai vihar hírét is emlegették... Egy szó, mint száz, egyik pillanatban egymásra néztünk, s határozott egyetértésben meghoztuk a döntést: elindulunk lefelé. Vacsoraidőre már az alaptáborban voltunk. Micsoda nap!
Suhajda Szilárd
