Mély álomból ébredek. Nem emlékszem rá, de egy teljes évad Dexter után meglepően békésnek éreztem...
Még korán van. Talán 6 vagy 7 óra. (Még az órámat is lusta vagyok megnézni.) NAGYON kényelmes a hálózsákom itt, az alaptáborban. És már valóban otthonomnak érzem ezt a sátrat, itt, ezen a jégfolyamon, a kemény munkával összehordott kőkupac tetején.
Igazi rebellis ötletem támad, amit kaján vigyorral nyugtázok: kis csápocskáimmal kiterjedek a sátor még hideg belső tere felé, megkeresem a laptopot, a fejhallgatót és nekikezdek a harmadik évadnak, miközben körülöttem ébredezik a gleccser: roppan, nyiszog a jégár a sátram alatt.
Két és fél rész után harsan fel odakint a reggelire hívó vidám urdu-angol óbégatás.
A nap egy jelentős része semmittevéssel, beszélgetéssel telik. Örülök neki, hogy mi – Szilárd és én – vagyunk a Johnnie Walker K2 Expedíció. Fontosak számomra a hegyen átélt élmények, és ezeknek csak egy része privát. Az élményanyag nagyon fontos szeletét teszi ki a másikkal való őszinte találkozás. A nagy pillanatok és az aprók, amikor szabadon csatangolnak a gondolataink, miközben törpe hangszórócskánkból a Ghymes zenekar süvölti, hogy Bazsarózsa és mi vidáman ördögbotozunk a délutáni napsütésben, egy-egy korty Johnnie Walkerrel ünnepelve az életet.
Az éjszaka, talán kettő felé elindulunk egy újabb akklimatizációs körre. Terveink szerint alszunk a kettesben, esetleg érintjük a hármast, esetleg-esetleg alszunk a hármasban is... (Bár ez utóbbi egy kicsit merész, kicsit korai...)
Klein Dávid
