Általában reggel 5 körül szoktam a szemellenzőt a fejemre húzni és érzésem szerint ezután még egy nagyon jót aludni – már amennyire azt az egy-két órát ki lehet még maxolni pihenés szempontjából. Kétségtelenül a legizgalmasabb álmok is ekkor fogannak meg a fejemben, és mivel derűs reggeleknek híján voltunk mostanság, így a hirtelen felforrósodó sátor sem ugraszt ki a hálózsákomból (ugyanis még a reggeli napsütésben is egyből felhevülne a laktér).

A minap azonban arra riadtam fel, hogy hatalmas boulder (azaz sziklatömb) bucskázik le a K2 oldaláról: hallottam, ahogy egyenletesen pattog lefelé a házméretű tömb, s mire néhány másodperc alatt az öntudatomra ébredtem, már azt is tisztán láttam lelki szemeim előtt, hogy a több százméternyi útja során szerzett lendülettől felgyorsulva a gleccseren is átrobog a mozdonyként felénk közeledő monstrum! Egyenesen felénk tart!!! - ültem fel hirtelen ijedtségtől kalapáló szívvel, mígnem arra lettem figyelmes, hogy a "pattogás" továbbra is egyenletes és nyugodt ritmussal dübög, se nem erősödve, se nem gyengülve: kissé kócosan, a szakállamra folyt nyálat törölgetve, s a szemöldökömbe ragadt tollpihét fújdogálva, ekkor végre megoldottam a rejtélyt: csupán Dávid püfölte odabentről a sátrára fagyott havat. Pánikra semmi ok. Jó reggelt!

A kiüresedett tábor nyugalmát élvezve mozidélutánt tartottunk. A többi csapat még az ABC, illetve az 1-es és 2-es táborok között mozog, mi viszont már magasabbra pályázunk, így türelmesen várjuk a megfelelő pillanatot. Az előrejelzések alapján már tudjuk, mikor indulunk. Meglepődtem, milyen könnyen beszippantott a Dávid által kínált sorozat, így az adott évad utolsó epizódját már pihekabátban összekuporodva, vacsora után izgultuk végig. Először azt gondoltam, ez azért lehet, mert én nem nézek tévét, sorozatokat pedig különösen nem, de nem esik nehezemre bevallani, hogy mennyire szórakoztató is volt! Nagyon! Kicsit fura érzés volt látni a Miami tengerpart bikiniben szaladgáló, csinos leányzóit, idillikus családi programokat vagy épp az éttermek és bárok forgatagát, miközben mi itt gubbasztunk a Godwin-Austin gleccser hasadozó jégfolyamán, azt a pillanatot várva, szinte megbabonázva, hogy még magasabbra mehessünk végre, ahol aztán különösen szélsőséges lesz nem csak a hőmérséklet vagy a szél csontig hatoló hidege, de ezzel együtt a lét is! Minden táborral távolabb kerülünk a "normális világtól" – holott ma, az expedíció 27-ik napján, számunkra pontosan EZ a tér és idő a legtermészetesebb! A K2-n lenni teljességgel normális! Minden más távoli és elképzelhetetlen – még jó ideig vágy és álom csupán. Ez a mi valóságunk és ez a mi időszámításunk. A K2 a jelenünk.

Suhajda Szilárd