Hajnalban arra ébredtem, hogy a szomszéd, nagy kereskedelmi expedíció sherpa különítménye katonás léptekkel elindult fölfelé. Mint később kiderült, még e rettenthetetlen hegyi nép dolgos tagjai sem jártak sikerrel: az útvonal kiterjesztése továbbra is megrekedt a 2-es és 3-as tábor között! Derékig érő
hó és vehemens erejű szél fogadta és kényszerítette visszafordulásra az élenjáró csapatot.
Az alaptábori hétköznapok kiszámíthatóan és nyugalomban telnek. Edénycsörömpölés és kedvesen hívó, bár igen artikulálatlan kiáltozás jelzi a reggeli elkészültét. A terítékre általában fejenkénti egy tükörtojás kerül, pár lapnyi csapatival, zabkása (tejporból) és persze tea. A következő akklimatizációs körünk utánra azonban már megvan a fenséges terv: békéscsabai füstöltáru készletünket végre olyannyira bátran meg fogjuk dézsmálni, hogy egy becsületes, férfiasan gazdag, igazán betyár kolbászos-szalonnás rántottával jutalmazhassuk meg magunkat! Hiába: mérsékelt készleteink gondosan be vannak osztva a következő hónapra...
Hasonló kolompolás és üvöltözés jelzi az ebédidőt is. Erre általában 13 óra körül kerül sor. A menüt teával nyitjuk, majd jellemzően zöldséges főtt tészta és/vagy főtt rizs, plusz valami egyéb módon feldolgozott zöldség kerül az asztalra. Az ízélményt szójaszósszal és a mexikói mászók darált habanero chilijével fokozzuk. (Gyengécske: Kosztán Csabi barátom saját termesztésű és készítésű pokoli keveréke simán aratna itt (is)!) A mai desszert konzerves barack volt - ebből pontosan 2-2 darab jutott ránk. Majd' egy percig néztem elgondolkodva, hogy a karcsúbb vagy a jóval nagyobb, ujjnyi széles szelettel kezdjem. Barátaim azt mondják, lehetetlenül lassan eszem - lehet, de így legalább jelen esetben is tovább tartott e kétfalatnyi gyümölcs okozta élvezet.
A mai nap nagy eseménye az étkezősátrunk átköltöztetése volt. Ez komoly bányamunkával járt, hiszen nem csupán a gleccser egyenetlen jegét kellett síkká csákányozni, de jó pár mázsa kőtörmeléket is át kellett mozgatni a szebb kilátás érdekében (ugyanis eddig a WC-sátorra nézett az étkezőnk). Idő közben egy újabb réteg szőnyeg érkezett az alaptáborba, így csakugyan, most már egész lakályos az ebédlőnk. A napelemünk és elektromos hálózatunk ellenben igencsak szeszélyesen muzsikál. Hímes tojásként kezeljük a berregő dobozok és szikrázó kábelek kuszaságát. És, ha már zene: az olykor zord arcukat mutató sátorszomszédok zenéikkel akaratlanul is átcsábítottak közösségi sátrukba. Hiába - a Zene összehozza az embereket! (Akárcsak a csabai kolbász!) Lengyel sporttársaink nagyot néztek, mikor a Pink Floyd egyik magával ragadó szerzeményére beültem közéjük és könnybe lábadt szemekkel dúdoltam végig a nosztalgikus dallamokat. Régi idők érzései jutottak eszembe: barátok, akikkel annak idején együtt osztottuk meg a Zene és a mindennapok örömét is.
Este hét. Vacsoraidő. A tészta/rizsköret változatlan, ám ilyenkor, hígsága ellenére is, ízletes és lélekmelengető leves jelenti az első kört. Az esti étkezés a jakhús fogyasztásának ideje, így általában néhány kocka sült hús kiporciózása teszi a vacsorát a nap legjelentősebb lakomájává. Dávid, sokatmondóan, azért értésemre adja: "Mindenesetre egy kis nassolnivaló szalonna vagy kolbász igencsak jól jönne!" Hát igen: nem állítom, hogy éhezünk, de csakugyan jól esik a hazai íz!
Suhajda Szilárd
