Hajnali kettő körül hallom, amint a szomszéd sátorban Dávid elkezd pakolászni. Percekkel később karórám tompa csipogása szűrődik ki a hálózsákomból. A sátor falára fagyott pára ellenére nem érzem, hogy olyan hideg lenne. Lendületesen bújok ki meleg "dunnámból" és én is elvégzem az utolsó simításokat a már szinte menetkészre összeállított pakkomon. Egy gyors reggeli után elindulunk végre: kezdődik a hegymászás! Irány a K2 első magassági tábora!
A tavalyi évhez képest egyértelműen jobbak a kondíciók: a gleccser szinte végig száraz, gyorsan haladunk, és csak a jégobeliszkek labirintusában terpeszkedünk át mélyebb hasadékokon, de így is, nagyjából két és fél óra alatt elérjük a beszállást. Fel-felpillantva túlvilági fényekben pompázik a csúcspiramis: egészen rendkívüli élmény a hajnal eme szép hegy árnyékában. Az előretolt alaptábor lakói is beérnek minket, miközben beöltözünk: beülőt és egyéb kütyüket aggatunk magunkra, sisakot húzunk, és az egyre lejjebb ereszkedő napfény ellen én már a napszemüvegem és - szokásos módon ragasztószalagból fabrikált - orrvédőm is magamra öltöm. Dávid nekilódul, s mire én is elindulok, Ő már lassan az első sziklafal tövében tapossa a havat. Az út egyhangú és monoton, változó meredekségű hólejtő, mely a gleccsertől egészen az 1. táborig emelkedik. A leküzdendő szintkülönbség 1000 méter erre a napra, amit - hála a kissé felhős égboltnak - gond nélkül megteszünk, s amint én is kikukucskálok a hófalból a 6000 méteres magasságban található apróka platformra, Dávid már lázas alkudozásban van az elsőbbséget élvezőkkel: hiszen a táborhely pazar, ám az idei szezon nagyszámú expedíciói már rég előrevetítették, hogy bizony helyszűkében leszünk egyik-másik táborban. Bizony nincs is esélyünk arra, hogy bármekkora helyet is kikapáljunk sátrunknak, így végül, egy nepáli-angol-lengyel-francia-magyar konferenciát követően, engedélyt kapunk az egyik üresen álló sátor használatára. Kényelmetlen, ferde, a mögöttünk elhelyezkedő toalett bukéját is felénk fújja a szél, de örülünk, hogy végre fedezékben vagyunk. Nem sokkal később havat olvasztunk, bőségesen teát fogyasztunk, falatozgatunk, és - miközben Dávid kitűnő ízléssel összeválogatott, andalító zenéit játssza le telefonjáról - el-elszundítunk. Érzem, a feljövet nyilván nem sokat segített a már napok óta kellemetlenkedő torokfájásomon, és a fejünk is jelzi, immár egy új magasságban vagyunk. A távolban lavinák morajlanak, a sátorponyvát erőszakosan tépázza a szél, de elégedetten alszunk el: holnap is hosszú napunk lesz!
Suhajda Szilárd
