Szeretek felfelé gyalogolni. Persze lefelé is jó szaladni néha, de ez rendszerint derivált öröm: megmásztunk valami szépet, vége a napnak, hamarosan koccintunk a kalandra a menedékházban.

A jól elkapott felfelé gyaloglás azonban önmagában való örömet tud okozni. Ilyenkor azt érzem, minden a helyén van: izmaim jólesően, a megfelelő ritmusban feszülnek meg és lazulnak el, felfelé húzva-tolva testem. Légzésem folyamatos, nem kapkodó, miközben egy sajátos szórt figyelem alakul ki, aminek segítségével idegrendszerem a megfelelő helyre, a megfelelő szögben helyezi el lábaimat, támasztja le kezeimmel a túrabotokat.

Folyok felfelé – mint a víz – a hatalmas Baltoro-gleccser kőgörgetegei és jégtornyai között. Dél körül érjük el Goro 2-t. Táborunk egy kietlen holdbázis és egy rosszul szervezett goa party keveréke. Sátrunk kényelmetlen, sziklás talajra kerül, ami ráadásul erősen lejt is. Szilárddal bemászunk és a körülöttünk fortyogó-kavargó káoszra fittyet hányva teljes egyetértésben szunyókálunk vacsoráig. Alaptáborunk már csak kétnapi gyaloglás innen.

Klein Dávid