Reggel 4-kor csipog az órám. A sátrunkból kikukucskálva látom, hogy a környező csúcsokat már vörösre festette a Nap és egyetlen felhő sincs az égen. Örömmel venném néhány árnyékot adó felhő jelenlétét, akár pár csepp esőt is, de tudom: forró napunk lesz.

A Baltoro-gleccser végét a jég alól hangos zúgással feltörő olvadékfolyam jelenti. E gigantikus jégáron három további napot fogunk gyalogolni, miközben a horizontot egyre hatalmasabb, legendás hegycsúcsok jelentik majd.

Lelkesen fotózom a Trango-csoport óriás sziklatornyait: nem először látom őket, mégis ámulatba esve pihenek meg egy-egy széthasadt kőre ülve! A Huburce melletti gleccsertó még nagyobbra nőtt. Dáviddal, színpompás esernyőink alá húzódva töltjük el ebédünket, majd nekiiramodunk az utolsó 200 méter szintemelkedésnek. Urdukaszhoz közeledve együtt fantáziálgatunk az általam már rég kiszemelt, fejünk fölé tornyosodó gránitfalat bámulva, majd egy irtózatos lavinamezőt keresztezve, beballagunk Urdukasz sziklakertjébe.

Ma már 4000 méter fölött alszunk!

Suhajda Szilárd