Na, végre egy rendes Kaland Nap, nem csak papírtologatás, zötykölődés és hordó tömöszkölés! A mai nap nagyban Szilárd érdeme. Én talán azzal is kiegyeztem volna, ha szemtelenül sokat alszunk, megnézünk pár jó filmet, elsétálunk a bazárig, meg vissza, aztán csá. A fejemben kilók, méterek, dátumok és rendelkezésre álló kalóriák – útszakaszok és lehetséges stratégiák kavarogtak. Azzal voltam elfoglalva, hogy mi lesz, de messze voltam innen, ahol vagyunk. Szil viszont elég nagy amplitúdóval mozgolódott a szobában hajnali 11:00 után (kb. ekkor keltünk) szóval, én is nekiduráltam magam, elindultunk világgá és egy pompás nap kerekedett ki a világból, meg annak a színeiből, illataiból, a hűvös Indus hullámaiból és sok-sok apró békából… De persze most előre szaladtam.
Térjünk vissza oda, hogy leballagok a recepcióra, ahol szemtelenül ott vigyorog rám két szép hordóm, miután megjárták ungot és berket. (Érden vettem őket, a kertészeti boltban, de azóta már kétszer megjárták a Budapest – Katmandu – Budapest távot, voltak Tibetben is és most átruccantak Katmanduból ide, Pakisztánba.) Felcipelem őket és egy órán keresztül tobzódom a felszerelésekben. Teljes a leltár. Pakisztáni ügynökünktől megtudjuk, hogy megvan a kormányzói engedélyünk (vagy valami ilyesmi), szóval, holnap már tényleg megyünk. (Insallah!) Ekkor döntünk úgy, hogy végre Kalandozók, és nem poggyászrakodók vagy – ha a kétnapos buszutat nézzük – poggyászok leszünk.
Először a bazár bájos forgatagán kelünk át. Már ez is üdítő élmény: nem rohanunk, nem vagyunk megrakodva kacatokkal, mint az öszvérek, csak nézelődünk és szóba elegyedünk ezzel-azzal. A bazár zajos forgatagát magunk mögött hagyva megkerüljük egy közeli, sziklás hegy sarkantyúját (a fejünk felett katonai erőd feszít) és szinte minden átmenet nélkül béke és nyugalom fogad minket. Már érezzük az orrunkban az Indus illatát, körülöttünk rengeteg frissen telepített fácska (nagy pirospont a projektnek!) és az autók morajlását felváltja az Indus zúgása. – Alvilág, öcsém… – sóhajtok.
Addig harántolunk a hegyoldalba mélyített ösvényen, amíg meg nem találjuk a Tökéletes Partszakaszt. (Közben átkelünk egy Organikus Falun. Tényleg ez volt kiírva, és a faluban nagyot ugró bocikkal és egy kedves bácsival is megismerkedtünk.) Az elhagyatott parton szemérmetlenül ledobtuk a ruháinkat és fergeteges pancsolásba kezdtünk a folyó kacagó hullámai között. A fák alatt szárítkozva megbeszéltük, hogy mindkettőnknek sokat jelent ez, a szinte szertartás szerű fürdőzés: a hegymászás nem csak teljesítmény és elért méterek, hanem furcsa tájak, emberi érzések, élmények és persze Kaland is. Életöröm.
Komótosan indultunk el visszafelé egy kerülő úton, ami Szilárd szerint szinte már rövidebb is lesz. Útközben megtaláltuk Tom Sawyer tutaját: és ezen jót mulattunk. Aztán eltűnt az ösvény. Felfalta a meredek partoldalt szüntelen nyaldosó Indus barátunk. Néha feljebb kapaszkodtunk a sziklás görgetegeken, néha beleereszkedtünk folyóba, és – lábbelinket a nyakunkba kötve – derékig gázoltunk a vízben… és maradéktalanul boldogok voltunk. Már jóval sötétedés után érkeztünk vissza a poros városkába. Holnap irány Aszkole.
