A következő két nap: Először több mint 200 km-t északnak, majd közel százat keletnek autókázunk az Indust követve, hogy elérjük Csilász városkát. (Azok, akik a Nanga Parbatot vették célba, itt búcsúznak el tőlünk és a főúttól.) A második napon – nagyjából az Indus és Gilgit folyók találkozásánál – északról ránk köszön a Gilgit folyó és elcsábítja a főutat. Mi azonban hűségesen követjük az Indust egészen a festői szépségű Szkarduig. Ez a terv. (Az utak minőségét jelzi, hogy erre a párszáz kilométerre két hosszú napot szánunk…)
Úgy istenigazából nem szeretek éjjel kettőkor kelni. Egy szép mászóút kedvéért persze megteszem, egyébként inkább csak akkor vagyok fent ilyenkor, ha egy romantikus estén a tábortűz mellett az eget nézem, vagy ha sodródom hazafelé a pesti éjszakában. De azért, hogy 14 órán keresztül zötykölődjem egy kényelmetlen buszban, ami egy sűrű porfelhőt kavarva száguldozik a hajmeresztő pakisztáni forgalomban… Pont ilyen képpel foglalom el a helyem az említett járműben. Talán reggeliztünk. Fáj a fejem. Egy kicsit a fogam is. És egy kicsit a csuklóm. Na, lesz, ami lesz: induljunk, YOLO.
Arra ébredek, hogy a fejem ritmikusan billeg. Minden balra lendülésnél nekikoccan lengyel útitársam fejének, aki azonban nem ébred fel erre. Hiába, a keményfejű lengyelek… Néha megállunk, akkor kitámolygunk a buszból, mint a szabadjára engedett zombik. Öt perc után visszaterelnek minket. Ez nyolcig tart. Csilászban vagyunk.
Klein Dávid
