Álmomban fel-fel villannak a lángok: tegnap Kabulban voltunk – na jó, nem a városban, hanem a népszerű iszlámábádi étteremben – ahol egy mindig mosolygós, szakállas pasas szítja megállás nélkül a tüzet a rablóhúsos nyársak alatt. Amolyan ismerkedő est volt, találkoztunk azokkal a mászókkal, akikkel osztozunk majd az alaptáboron, ha elérjük majd, végre-valahára… Szép emlék a tegnap este (full jó kaját kaptunk!), örülök, hogy álmomban sokáig időzhetek az ízek és illatok világában. Hajnalban ugyanis Szilárd nyakába kanyarintja szűrét, vállára veszi fokosát és nekivág, hogy megszerezze Isztambulban ragadt csomagjainkat a reptérről. Ha azóta megérkeztek… Én hálásan fordulok a másik oldalamra.
Fél nyolc felé kelek, és elkezdem a laptop előtt gubbasztva kibogozni a Johnnie Walker K2 Expedíció szövevényes ügyeit. Az igazat megvallva feszült vagyok: még csak most kapjuk meg (remélem) a csomagjainkat, a Katmanduból Iszlámábádba küldött két hordóm még a vámon vesztegel (újabb papír, újabb pecsét…), az ügynökségünk embereit nem nagyon tudjuk elkapni, hogy leüljünk velük és átbeszéljük az ügyeinket, ráadásul a csuklóm is fáj. (Még az Annapurnán kezdődött, később elmúlt, de tegnap kiújult…) Sebaj, kemények vagyunk, mint a kő!
Fél kilenckor befut a nap hőse, Szilárd, az összes reptéri csomagunkkal!!! Keblemre tudnám ölelni. Őt is, a csomagokat is. A nap legnagyobb részét fényképezéssel, laptopos háttérmunkával töltjük. A katmandui szállítmányt csak holnap engedi el a vám, viszont nekünk holnap reggel el kell indulnunk Szkardu felé. Az ügynökség szerint – holnap megkapják a cuccot – rögtön továbbküldik egy non-stop helyi busszal, tehát velünk együtt érkezik majd Szkarduba. (Mi alszunk egyet Csilászban.) Úgy legyen… Szkarduban kell majd beszereznünk egy csomó egyéb „apróságot” is – gázt a hegyre, főzéshez, hószögeket, bambuszt a sátor rögzítéséhez, stb. – és vár még ránk ott egy kemény mega-pakolás is.
