Melegen süt a nap. Számba vesszük sérüléseinket, és felmérjük a helyzetet. Mint kiderült, Nadavnak lefelé jövet megsérült a térde és a négyesben ragadt sherpájával. Járásképes, így döcögnek lefelé a hármasba. Még kérdéses, hogy melyik táborból emelik ki helikopterrel. (A négyes túl magas, a hármasban viszont nincs hely a leszállásra, köteles mentést kéne alkalmazni.)
Az Annapurna egyik legjobb éve volt az idei. Mivel Nadav sérülései nem súlyosak, így senki nem számít tragédiára. Ha így lesz, akkor balesetmentes és rendkívül eredményes szezont (talán a legeredményesebbet) zárjuk az Annapurnán, a világ legritkábban mászott "8000-es" hegyén.
Palack nélkül talán öten-hatan értük el a csúcsot. Rajtunk kívül legalább további 15 csúcsmászás született. (A pontos számokat később gyűjtöm össze.) Szinte mindünknek vannak apróbb fagyásai a kéz és lábujjain, de igazán súlyos, amputációra okot adó fagysérülés nincs. Nekem a bal kezem hüvelykujja duzzadt, elszíneződött és érzékeny, de szintén nem maradandó a kár.
Az összes kilógó bőrfelületem megégett, a tüdőmből különös színű és állagú dolgokat köhögök fel, a térdeim nagyon fájnak, a lábujjaim a duplájukra dagadtak és érzékenyek (így a bakancsomat se tudom rendesen felvenni), de összességében nagyon jól vagyok, és túlcsorduló boldogságot érzek a fantasztikus kaland után.
Képeket cserélgetünk, miközben körülöttünk bontják a táborokat.
Meghalljuk az ismerős hangot: egy helikopter. És még egy! (A Seven Summits ügynökség most vett két szuper erős helikoptert.) Még sosem láttuk őket együtt. Megkezdődik a felszerelések és hegymászók vidám "lehordása" Tato Paniba, a völgy egy falucskájába.
Furcsa látni, ahogy a fennsík, az alaptábor, ami olyan állandó volt az elmúlt két hónapban, most pillanatok alatt elemeire esik szét és hordókba, bálákba rendeződik...
A helikopter turistákat is hoz, akik egy órácskára meglátogatják az alaptábort. Tiszták, kedvesek, kíváncsiak. Egyikük lefényképezi, amint Mario fogat mos. Rádöbbenek, hogy mi vagyunk a vakarózó aranyos gorillák a szafariban. A csorda zavartan összezár.
Feljön a Seven Summits ügynökség tulaja, Mingma is. (Úgy tűnik, tényleg fontos expedíció vagyunk.) Hoz egy csomó gyümölcsöt és sört. Mindenki kényelmesen tobzódik a napsütésben és élvezzük az életet. Az ebédlősátrat már szétkapták, így a szabadban költjük el az utolsó itteni étkezésünk. A pilóták is csatlakoznak, békésen, lassan telik az idő.
Aztán megjönnek a felhők és rájövünk, hogy gáz van. A pilóták, mint a mérgezett egerek ingáznak a falu és az alaptábor között (a repülési idő talán 8 perc) mi pedig egyre nyugtalanabbul helyezkedünk: a te géped mikor repül Katmanduból? Nagyon elfagyott az ujjad? Stb.
Az egyik utolsó helikopterbe találom magam. Hurrá! Ma már Tato Paniban áztatom a tagjaim a meleg vízben! Három perc repülés után a kaland egész izgalmassá válik. Ha jól értem a VOR navigációt, akkor a lényeg az, hogy a pilótának VALAMIT látnia kell. Odalent, odafent, oldalvást, bárhol valamilyen vizuális kapcsolatban kell lennie a földdel. Ördögi fogócska folyik a nepáli srác és a felhők között. A felhők nyernek, visszafordulunk és landolunk az alaptáborban.
Fél óra múlva megint nekivágunk. Megint nem sikerül. Több mint egy óra telt el. Sűrűn esik a hó. A pilóta nem túl lelkesen üldögél megmaradt koszos konyhasátrunk ponyvája alatt. A szokásos alaptábori szöveggel bíztatjuk: hamarosan jön a helikopter.
Egyik ötlete, hogy majd éjszaka lemegyünk holdfénynél, ami ugyan nem teljesen szabályos, de... A helikopter akkuját kikapták és meleg vízzel töltött palackok közé helyezték egy hálózsákba. (Tényleg nehéz lenne találni valakit, aki másnap bebikázza a helikoptert...)
Később a pilótának ihlete támad, és – nem sokkal sötétedés előtt – rájön, hogy a hegy most elég tiszta, csak a völgyben ül meg a felhő a havazás. Felmegy Nadavért (az izraeli srác) és lehozza a kettes és az egyes közötti platóról. (Időközben odáig araszoltak.)
6:30 körül, az utolsó fények mellett egy lukacskát kihasználva leslisszolnak Katmanduba. Csak Mario és én maradtunk az alaptáborban, néhány sherpával. Köhögünk, olyanok vagyunk, mint két vénember, de vidáman tűrjük a plusz egy éjszakát. A szakács körbesétál egy nagy nejlon zsákkal az elhagyatott konyhasátrak és szállításra váró csomagok között, majd "talált kincsekkel" megrakodva tér vissza és egy igazán remek pizzát dob össze.
